Szabady Szintia: Hogyan kezdődik egy átlagos napotok?

Németh Attila: Reggel megírjuk az adminisztrációt, fél 10 körül elindulunk terepre. A téli időszakban a legfontosabb, hogy akik kint vannak, ne hűljenek ki. Ne fagyjon el kezük-lábuk. Előfordul, hogy valaki kezes báránnyá válik a fürdő, a tiszta ruha ígéretére. Van, akinek a csillagos eget is ígérhetjük, nem történik semmi. Mindenképp megpróbálunk bizalmi viszonyt kiépíteni. Amiben lehet, felajánljuk a segítséget, legyen szó tüdőszűrésről, gyógyszerkiváltásról, orvosi ellátásról. Felmérjük, milyen segítségre van leginkább szüksége.
Van, ahol összeszokott közösségként akár tízen is élnek. Próbáljuk őket legalább szinten tartani, hogy ne romoljon sem az egészségi-, sem mentális állapotuk. Sokszor azonban falakba ütközünk, mert csak egy kis élelmiszercsomagot kérnek, amúgy azt szeretnék, hogy hagyjuk őket békén. Ennek ellenére próbáljuk őket megmozgatni, mert vannak olyan helyszíneink, ahol a fűtés nem megoldott.

Németh Attila szociális munkás, terepen. (Fotó: Majoros Árpád)

SzSz: Milyen állapotokkal találkoztok?

NA: Vannak fatüzeléssel működő kis kunyhók, van, ahol vadkempingeznek, és vannak az aluljárók, ahol szanaszét fekszenek az emberek, takaró nélkül. Találunk olyan megoldást is, ahol egy vastagabb faágon áthúzott fóliadarab alatt alszanak. Fontos tudnunk, kik a legveszélyeztetettebbek. Nem feltétlen azok, akiknek lakcímkártyáján az áll, hogy lakcím nélküli. Mert az eldugott kunyhóban éldegélők sokszor önálló háztartást tartanak fenn, rendet tartanak maguk körül, fát szereznek, fűtenek. És vannak a teljesen leromlott állapotúak, akik csak vegetálnak aluljárókban, utcán, parkokban. Éppen annyi pénzt koldulnak maguknak, ami elég a napi szükségleteikre. Hatalmas különbségek lehetnek rászoruló és rászoruló között is. A körzetben jelenleg 78 embert gondozunk. Nem lehet egyformán mindegyikükre figyelni, muszáj sorrendet felállítani.

A szociális munkás nem ételfutár. Komplex megoldást nyújt. (Fotó: Kovács Bence)

SzSz: Milyen korú hajléktalan emberekkel dolgoztok?

NA: Jellemzőek a 38 év felettiek. A mi körzetünk nyugisabb, elbújósabb, a fiataloknak jobban kell a pörgés. A fiatalok inkább a harmadik kerületben és a külső iparterületeken tűnnek fel, néhány helyen jellemzően fiatal szerhasználók fordulnak elő. Nálunk kicsit korosabbak az emberek. A legtöbben legalább öt éve, de sokan már 10-15 éve hajléktalanok. Új helyszínek olykor bejelentések alapján kerülnek a látószögünkbe, ahol ismeretlen emberekkel, új arcokkal találkozunk. Itt még tudunk intézkedni, nem szokták meg ezt az életformát. Fontos, hogy ne tartsa sokáig fogva őket az utca.

SzSz: Lecsúszásuk inkább egy folyamat, vagy köthető konkrét eseményhez?

NA: Sokan devizahitel miatt vesztették el lakhatásukat, és vidékről jöttek Budapestre. Előfordul, hogy először munkásszállón laknak, aztán nem fizetik ki őket az építkezésen, vagy a vendéglátásban, ahol feketén dolgoznak. Nem tudják fizetni a szállót, utcára kerülnek. Sokan hoznak egy rossz döntést és mindenük elúszik, pedig néhány éve még jómódban éltek.

Van aki úgy tud legjobban működni, ha békén hagyják. (Fotó: Kovács Bence)


SzSz: El tudod engedni azt, akinél nincs remény? Volt ilyen eseted?

NA: Muszáj elengedni. József a kelenföldi aluljáróban élt, már messziről érezni lehetett, hogy ott van, mert fekélyes volt a lába, és annak szaga van. Próbáltuk rávenni, hogy legalább sebkötözésre jöjjön el. Erre az volt a válasz, hogy nem baj, ha levágják a lábát, legalább több pénzt adnak majd az emberek. Néha utánunk szólt, konzervet követelve. A sarkon álló máltai szállónkra irányítottuk, ahol minden reggel kaphat ételt. Ha mi kezdünk el ételt hordani neki, azzal odakötjük őt ahhoz a helyhez, ez nem lehet célunk. Nem azért, mert nem ételfutárok vagyunk, hanem azért, mert ennél sokkal jobbat kínálunk, ami komplex megoldás lehet. Ő azonban maradt. Végül levágták mindkét lábát, tolószékbe került, majd felfekvése lett. Hetente kétszer jött érte a mentő, néha eszméletlenre itta magát. Rendőri segítséggel tudtuk csak kórházba vinni, ahol vérmérgezésben elhunyt. Kettőnk közül csak nekem volt fontos, hogy ő jobb körülmények közé kerüljön. Így viszont nem működik. Ha tudom őket motiválni, ki tudom mozdítani őket a holtpontról, akkor lesz remény. Ehhez viszont kell a másik fél is.

SzSz: Mi számít sikernek?

NA: Én sokszor annak is örülök, ha valaki eljön velünk fürdeni. Nálunk nem az a siker, ha valakit egy hónapon belül albérlethez juttatunk. Ha így mérnénk, nagyon hamar fel kéne adni a munkánkat. Volt egy nagy küzdelmünk egy régóta utcán élő párral, Sanyival és Marival. Sikerült őket a Menedékházban elhelyezni, de kibalhézták magukat. Mari ipari mennyiségű alkoholt tudott inni. Tüdőtágulása miatt napi kilencórás oxigénterápiára szorult. A kezelés után folyamatosan meglépett a kórházból. Nehezen maradt meg közösségben, becsempészte a piát, balhézott. A kollégák türelmesek voltak, majd, amikor őket is megfenyegette, kitették. Csendes, szelíd párja, Sanyi követte. Mari pszichiátriai eset, rendszeresen ráivott az antidepresszáns gyógyszerekre. Egyik nap üvöltve telefonált, hogy megfagynak. Mire kiértünk kijózanodott, nem értette mit akarunk tőlük. 1,5 évig ment így a huzavona. Amikor sikerült tisztasági fürdésre vinni őket, Sanyinak négy lábujja már sötét színű volt. A fürdőben derült ki, hogy hiába súrolják, nem jön le a feketeség. Nem vette észre, csak annyit érzett, hogy zsibbad kicsit, amputálni kellett a lábujjait. Végül mindkettőjüket el tudtuk helyezni, külön-külön. Sanyi a Batthyány-téri Máltai Idősotthonba került, ahol Mari látogatja. Ő is szedi a gyógyszereit, normalizálódott. Egy-egy ilyen esetnél érzem, hogy van értelme.


(Az interjú első része: Most már mehetünk…)