Fél év alatt kiscsaládból nagycsalád

Pap Kálmán és felesége, Pap Kálmánné, Marika nevelőszülők. Ez a hivatásuk. Három éve kezdték, de a vágy már hamarabb feléledt bennük, csak a megvalósításhoz formát kellett találni.

„Van két saját gyerekünk, az egyik nyolc, a másik tizenhárom éves, de mindig nagy családra vágytunk, csak a feleségem egy súlyos egészségügyi probléma, egy életveszélyes terhességi komplikáció miatt nem szülhet többet – kezdi történetüket a családfő, Pap Kálmán. Szerettünk volna örökbe fogadni akár több gyermeket is, de ez így, – mint megtudtuk – hogy már két saját gyermekünk is van, nem lehetséges. Már éppen kezdtünk elkeseredni és lemondani a nagy család iránti reményeinkről, amikor egy ismerősünktől meghallottuk, hogy a Máltai Szeretetszolgálatnál van egy nevelőszülői hálózat. Ez a lehetőség nagyon megtetszett nekünk. Felvettük Horváth Ádám hálózatvezetővel a kapcsolatot, és nem soká el is végeztük a nevelőszülői tanfolyamot.”

A kezdet kecsegtetően indult: nem sokkal a tanfolyam befejezése után kiderült, van egy újszülött kisbaba, akit haza lehetne vinni a kórházból. Örökbefogadó szülőként egy ilyen lehetőségre sokszor öt-nyolc évet is várni kell, nevelőszülőként azonban a Pap család álma, hogy újszülött kerüljön a családba, teljesülni látszott. Azonban ahogy múltak a napok, és a koraszülöttként született Sanyika papírjai csak elég lassacskán intéződtek, kiderült, azonnal magukhoz vehetnének egy ikerpárt, akik mindössze egyévesek, eddig nevelőotthonban voltak. Kálmán és felesége nem haboztak.

„Akkor tudtuk meg, amikor értük mentünk, hogy egyéves létükre három hónapos fejlettségi szinten vannak. Akkoriban még én is dolgoztam – meséli Pap Kálmánné Marika. Ruházat terén egyéves gyerekekre készültünk nagy sebtében, de az összes frissen mosott ruhába ketten együtt is belefértek, pólyás babányi méretük volt, alig mertük megfürdetni őket, annyira kis törékenyek voltak. Rebekán már akkor is látszott, hogy beteg, de az állandó fejlesztéseknek hála, most januárban, kétéves korára végre megtanult járni és enni. Előtte mindent pépesre kellett neki darálni neki, a nagyobb falatoktól egyszerűen öklendezett.”

A házaspárnak a felkészítő tanfolyamon nyilatkoznia kellett arról is, hajlandóak lennének-e beteg, testi vagy értelmi fogyatékkal élő gyermeket nevelni, de ők akkor úgy érezték, ehhez a feladathoz kevesek lennének. Az élet azonban máshogy adta, és ha már az aprócska lányok ott voltak, elfogadták a helyzetet, így a friss nevelőanya nem sokkal a kislányok érkezése után kórházba vonult velük, hogy kivizsgálják, mi áll kóros soványságuk hátterében. Pár napnyi benntartózkodás után felszívódási zavart diagnosztizáltak az ikerlányoknál.

Időközben Kálmánnak szóltak, hogy mehet az újszülött Sanyikáért a kistarcsai kórházba, de ő még mindig nem merte teljesen beleélni magát az új kisfiú érkezésébe. 

„Mi, roma emberek nagyon szeretjük a saját gyerekünket, ezért tartottam tőle, hogy nem lesz-e valaki ott a kórházban, aki nem engedi, hogy elhozzam. Végül minden bizonytalanságom és félelmem eloszlott, amikor Sanyika először rám nézett. Tanácsadónk is észrevette, hogy a kicsi le sem veszi a szemét rólam, szinte megcsodált. Még aznap hazahoztam a kórházból a nagy fiam régi pólyájában.”

 

Gyors döntéssel bővült a család

Két nagyobbacska saját gyermekük mellé rövid időn belül majdhogynem három pólyás baba érkezett a házba, majd fél év sem telt bele, hogy a Pap családot újra, még a folyamatos éjszakázásoknál és az ikerlányok sokszor nehézkes fejlesztésénél is nagyobb küzdelmek elé állította az élet. Egyik nap értesítést kaptak, hogy Sanyika két testvére el fog kerülni a nevelőszülőjüktől, és a gyámhivatal mindenképpen testvéregyesítést szorgalmaz. Hivatalosan volt ugyan még két férőhely Papék házban, és tervezték is, hogy majd esetleg később még egy vagy két gyereket szívesen befogadnak, de erre az új helyzetre megint gyorsan reagálni kellett: így hamarosan megérkezett a családba a kétéves Szorina és a hároméves Zolika is.

„Amikor nevelőszülők lettünk, nem hittünk abban, hogy beteg gyerekekkel is elbírnánk, de nem bántuk meg, hogy így alakult, lehet, a Jóisten akarta így. Most úgy néz ki, egyedül Sanyika teljesen egészséges az öt nevelt gyermekünk közül – folytatja Pap Kálmán. Az ikrek nehézségeiről részben már beszéltem, Sanyika testvéreinél azonban ennél is súlyosabb a helyzet. Jelenleg mindketten speciális, fejlesztő óvodába járnak, sajnos sokszor nagyon agresszíven viselkednek, előfordul, hogy Zolika már minket is megüt. Érkezésükkor még különösen vadak voltak: leszaggatták a gyerektapétákat a falakról, és a sáros lábukat feltették a hófehér ágyneműre, de ilyen téren azóta rengeteget fejlődtek.”

Sanyika testvérei – bár már mindketten óvodáskorúak - még mindig nem szobatiszták, mint kiderült, egyáltalán nem érzik, mikor rájuk jön a szükség.. Zolikáról időközben bebizonyosodott, hogy súlyos autizmusa mellé középsúlyos értelmi fogyatékosság társul, sokszor nem tudja, nem is érti, mi zajlik körülötte. Testvére és ő is azért jöttek súlyos idegrendszeri károsodással a világra, mert édesanyjuk a terhesség alatt végig kábítószert fogyasztott. Sanyika születésekor ugyanez volt a forgatókönyv, még a császármetszés alatt sem volt tiszta, ezért kellett az újszülöttet azonnal gondozásba venni.

 

A nagyon dolgos hétköznapok

A négy és fél éves Zolikával minden nap fejlesztésekre járnak, van mit bepótolni, hiszen hároméves koráig vidéki nevelőszüleinek nem volt lehetősége megfelelő szakemberhez vinni őt. Nem csak Zolika, de a többi gyerek egészségi állapota miatt is szinte napi kapcsolatban vannak a gyermekorvossal, a neurológussal, egy gyermekpszichiáterrel és a védőnővel. Viszont a fejlődés jól látható: az elkötelezett nevelőszülők fáradhatatlanságának, energiabefektetésének és el nem apadó szeretetének hála, az ikrek két év alatt arról is leszoktak, hogy feszültségüket picinyke testük ütlegelésével és csipkedésével vezessék le.

„Az orvos azt mondja, egy csodával felér, hogy ennyit fejlődtek – lelkendezik Kálmán. Azt jósolta, amikor hozzánk kerültek, hogy nem lesz belőlük felnőtt, még az is előfordulhat, hogy nem soká meghalnak. Rebeka esetében tagadhatatlan, hogy hatalmas eredménynek számít, hogy megtanult járni, hiszen súlyos oxigénhiánnyal született. Édesanyja állítólag nem volt vele tisztában, hogy terhes, azt pedig végképp nem tudta, hogy ikreket vár. Az első gyermek megszületése után a mentő bevitte őt a kórházba, és csak több mint egy óra múlva derült rá fény, hogy van még egy baba a hasában. Mivel a köldökzsinórt az első gyerek születése után elvágták, csoda, hogy Rebeka egyáltalán életben maradt. Mi folyamatosan tornáztattuk őket, vettünk nekik fejlesztő járókát, soha nem adtuk fel. Ez motivál minket, ugyanilyen nagy eredményt szeretnénk elérni Sanyika vér szerinti testvéreinél is, még ha több időbe is kerül. Tudom, hogy ők soha nem lesznek egészségesek, de szeretnénk, hogy legalább az agresszivitásuk lecsituljon: ne bántsák magukat és a testvéreiket sem.”

„Ahhoz, hogy együtt tudjunk élni, a szabályok sokkal nagyobb hangsúllyal kell jelen legyenek, mint egy olyan családban, ahol egészségesek a gyerekek – szögezi le Pap Kálmánné. Amikor a kicsik itthon vannak, akkor is a bölcsi és az ovi napirendjét követjük.”

A pihenés nem jellemző a Pap családban, ami öt pelenkás gyerek mellett nem is csoda. A fektetésben a két nagyobb testvér lelkesen segédkezik, a szülők egyre több mindenben számíthatnak rájuk. Az esti műszakban is bőven van mit csinálni, fektetés után a házaspár együtt takarít, vasal, ilyenkor beszélik meg a nap tanulságait. Mostanában azt tervezgetik, hogyan alakíthatnának ki egy igazi fejlesztő szobát bordásfallal, eszközökkel, játékokkal, hogy az óvoda tényleg ne érjen véget délután háromkor.

 

Kapcsolatfelvétel a vér szerinti szülőkkel

A nevelőszülők fontosnak tartják, hogy a gyerekek kapcsolatban legyenek a vér szerinti szüleikkel. Az ikrek anyukáját Pap Kálmán győzte meg, hogy nézze meg a gyermekeit. „Azt gondolom, nem csak azért vagyunk nevelőszülők, hogy a gyereket neveljük, hanem az is feladatunk, hogy jó viszonyt alakítsunk ki a vér szerinti szülővel. Ha biztatjuk ezeket a sokszor nehéz sorsú édesanyákat, hátha előrébb megy az életük, javul a helyzetük.”

Az ikerlányok édesanyja nem sokkal első látogatása után súlyos beteg lett, és ezt követően már csak videón tudta megnézni a lányokat. „Nagyon jó érzés, hogy még láthatta a gyerekeket, és megbizonyosodhatott róla, hogy Rebeka képes járni – mondja Pap Kálmán. Örült neki, hogy boldogok nálunk a gyerekek. Készítettünk fényképeket is, amik a lányoknak örök emléket jelentenek az azóta sajnos elhunyt édesanyjukról.”

Sanyikáék édesanyját is többször hívták, hátha elmenne megnézni a gyermekeit. A pár napos kora óta velük élő Sanyikának hiába mutatják meg sokszor fényképen, ki az ő vér szerinti anyukája, mindig csak a fejét rázza, és Papné Marikára mutat.

 

Erre számítottak?

Pap Kálmánné szerint mindig is nagy családot szerettek volna, mert ők is abban nőttek fel. „Mégis féltünk tőle eleinte, hogyan fogjuk tudni egy idegen gyerekét szeretni. De ahogy meghallom bármelyikük hangján, hogy azt kiáltja: »anya!« olyan érzést élek át, amit soha nem gondoltam volna. Hihetetlen, hogy egy idegen ember gyermeke ennyire szeret minket és ragaszkodik hozzánk. Ezzel együtt azt is látni kell, hogy nagyon nehéz helyzet, amire mi vállalkoztunk: ennyi gyerekről gondoskodni, és úgy nevelni őket, hogy mindegyik ugyanazt a mértékű szeretetet érezze, nem kis feladat. Közben a nevelőszülői lét velejárója, hogy ha úgy hozza az élet, el is kell tudnunk engedni őket, hiszen ők hivatalosan csak ideiglenesen vannak nálunk.”

A szülők a vér szerinti gyerekeikkel is átbeszélték, mit jelent, hogy csak nevelőszülei a kicsiknek, elkerülhetnek máshova, esetleg örökbe fogadhatják őket. Hiába a lelki felkészítés, valószínűleg nagyon megviselné Krisztofert és Margaretet is, ha valamelyik kistestvérük elkerülne a családtól. “Imádják őket, sokat be is segítenek, babáznak, altatnak, énekelnek nekik, mesét olvasnak, őrzik az álmukat. Margaretnek különösen jó érzéke van a gyerekekhez, nem véletlenül szeretne most éppen bölcsis gondozónő lenni.” – mondja az apa.

Ha az immár tizenhárom éve egymást támogató és szerető Pap házaspáron múlna, mind az öt gyermek nagykorúságáig náluk élhetne, mert ahogy mondják, ők már így egy kerek család.