Mi, keresztények bankettre, esküvőre vagyunk hivatalosak. Nem véletlen, hogy Jézus az első, nyilvános csodáját éppen egy lakodalmas csoport érdekében tette Kánában (vö. Jn 2,1–11). A menyegző a keleti ember költői nyelvén az üdvösség előképe, szinonimája.

Jézus közelében hozzászokhatunk, hogy ő nem sablonokkal dolgozik, eredeti módon viszonyul minden témához. Csodás gyógyításokat végez, mégsem számolja fel az összes betegséget – megszaporítja a kenyeret, de éhezés marad utána is – megjövendöli a Jeruzsálemi szentély pusztulását, anélkül, hogy bojkottálná annak istentiszteletét.

És mint annyi más kérdésben, a böjtölés dolgában is felkavarta az állóvizet. Mint mondja, „nem eltörölni jött a törvényt” (vö. Mt 5,17–18), hanem tanításával és főként életpéldájával radikalizálta, beteljesítette azt. Sorolhatnánk pro és kontra a böjttel kapcsolatos szentírási szakaszokat. Amikor a pihenőnapon apostolai tépkedik a kalászokat (a törvény magyarázói szerint ezzel tiltott munkát végezve), akkor Ő Dávid tekintélyére hivatkozik, és kiáll a mózesi szabályok humánus alkalmazása mellett: „A szombat van az emberért, nem az ember a szombatért” (Mk 2,23–28). Ahogyan az imádság megélésekor (vö. Mt 6,6), az önkéntesen vállalt önmegtagadásokhoz is a belső szoba használatát, a hivalkodás mellőzését ajánlja: „Amikor böjtöltök, ne öltsetek olyan ábrázatot, mint a képmutatók, akik komorrá változtatják arcukat, hogy lássák böjtölésük! Bizony mondom nektek: megkapták jutalmukat. Te, amikor böjtölsz, kend meg fejedet és mosd meg arcodat, hogy ne lássák rajtad az emberek, hogy böjtölsz, hanem csak atyád, aki a rejtekben is ott van! Akkor atyád, aki a rejtekben is lát, megjutalmaz.” (Mt 6,16–18)

Márk Evangéliumában (2,18–22) egy még nyugtalanítóbb esettel szembesülünk. Amikor neki szegezik a kérdést, hogy a követői miért nem böjtölnek, mint Keresztelő János és a farizeusok tanítványai, meglepő képpel válaszol. „Vajon böjtölhet-e a násznép, amíg velük van a vőlegény? Amíg náluk van a vőlegény, nem böjtölhetnek. Eljönnek azonban napok, amikor elveszik tőlük a vőlegényt: Akkor majd böjtölnek, azon a napon…”

Jézus az Örök Ige, szavai éppen ezért visszavonhatatlanok. Mennybemenetele előtt megígérte, hogy folyamatosan mellettünk marad, a világ utolsó napjáig (vö. Mt 28,20). Hogyan értsük hát, hogy elveszik tőlünk? „Ki szakíthat el minket Krisztus szeretetétől?” (Róm 8,35)

Az Egyház gyakorlatában a böjt elsősorban a bűnbánat jele. Nem koplalás, öncélú sanyargatása a testünknek, és nem is egy étkezési hóbort vagy divatos méregtelenítő kúra. (Képtelenség a Teremtőt megvásárolni, lekenyerezni adott mennyiségű testi vagy lelki gyakorlattal. A pogány kultuszokban volt az szokás, hogy öngyötrés-éhezés által próbálták kiesdeni istenségeik jóindulatát.) A keresztény böjt szegénységünk beismerése; szabaddá teszi szívünket a lelki dimenziók megélésére. Amikor a tanítványai többször is kudarcot vallanak a gyógyítási kísérleteikkel, Jézus ugyanazzal az intéssel világítja meg sikertelenségük okát: „…ezt a fajtát nem lehet másképp kiűzni, csak imádsággal és böjttel” (vö. Mt 17,14–21 és Mk 9,14–29).

A Bírák könyvében találkozunk azzal, hogy a böjt együtt járt a sírással és Isten keresésével – hiszen súlyos tragédia érte a nemzetet, amikor egy testvérháború során sokan meghaltak. A bűnbánat látványos jele volt az is, amikor az istenfélő Jób megszaggatta ruháit és a porban ülve imádkozott (vö. Jób 1,20). Teheti-e ugyanezt egy megkeresztelt személy, aki megismerte Jézus Krisztus dicsőséges feltámadásának az erejét? (vö. Fil 3,9–10) Másként fogalmazva: gyászolhat-e egy esküvői társaság, amikor a vőlegény a körükben van?

A böjt annak a szomorú beismerése, hogy tapasztalható módon nincs már közöttünk. Hiánya, sajnos, nem pusztán dicsőséges mennybemenetelének a következménye. Mi hagytuk el őt, bukásainkkal naponta visszautasítottuk számukra felkínált barátságát. Ferenc pápa kijózanító figyelmeztetése: „Ameddig az Egyház a reményét a gazdagságba helyezi, addig Jézus nincs jelen benne! Marad egy civil szervezet, amely jótékonysági vagy kulturális célokat szolgál, de nem Krisztus Egyháza.” Nem Jézus ígérete veszített tehát örök érvényéből, hanem mi váltunk hűtlenné a megkötött szövetséghez.

Mély, szívbeli megtérés nélkül a böjt mit sem használ nekünk! Az önmegtagadás a szeretet következménye, kifejezése annak, hogy hiányzik nekünk. Izajás próféta erre ad útravalót:

„…Lám, még a böjtölésetek napján is csak a hasznot keresitek, és sanyargatjátok munkásaitokat. Veszekedés és perlekedés közt böjtöltök, és ököllel ütitek le a szegényt. Bizony, mostani böjtötök soha nem szerez nektek meghallgatást a magasságban. Talán az ilyen böjt tetszik nekem, és ilyen az a nap, amelyen az ember megsanyargatja magát? Lehajtjátok fejeteket, mint a káka, és zsákot meg hamut teríttek magatok alá: ezt nevezitek ti böjtnek, olyan napnak, amely tetszik az Úrnak?

Tudjátok, milyen az a böjt, amelyet én kedvelek? Ezt mondja Isten, az Úr: Törd össze a jogtalan bilincseket, és oldd meg az iga köteleit! Bocsásd szabadon az elnyomottakat, törj össze minden igát! Törd meg az éhezőnek kenyeredet, és a hajléktalan szegényt fogadd be házadba. Ha mezítelent látsz, öltöztesd föl, és ne fordulj el embertársad elől! Akkor majd felragyog világosságod, mint a hajnal, és a rajtad ejtett seb gyorsan beheged.” (Iz 58,3b–8).

Ószövetségi képlet, hogy a törvény megtartása vezet el az ígéret földjére, az Istennel való kapcsolat helyreállításához. A nélkülözések tisztogatták a nép szívét és fülét, hogy befogadhassa az Örökkévaló igéit. „Vigyázzatok, tartsátok meg az egész törvényt, amelyet ma szabok nektek, hogy életben maradjatok, sokasodjatok, bevonuljatok és birtokba vegyétek azt a földet, amelyet az Úr atyáitoknak esküvel ígért. Gondolj az egész útra, amelyen az Úr, a te Istened negyven éven át vezetett a pusztában, hogy megalázzon, próbára tegyen, megvizsgálja szívedet, vajon megtartod-e majd parancsait vagy sem. Megalázott és hagyta, hogy éhezz, aztán mannával táplált, amelyet nem ismertél és atyáid sem ismertek, hogy megtudd: nemcsak kenyérrel él az ember, sokkal inkább azzal él az ember, ami az Úr szájából jön.” (MTörv 8,1–3) Jézus szó szerint idézi a Tóra sorait, amikor negyvennapos pusztai böjtje alkalmával visszautasítja a kísértő csábítását, hogy éhsége csillapítására – azaz: önmaga érdekében! – tegyen csodát (vö. Mt 4,2–4 és Lk 4,1–4).

Az Újszövetség Krisztus példája alapján bemutatja, hogy a böjt a szolgálatra való felkészülés velejárója. Jézus tanítványai is gyakorolták az ételektől való tartózkodást, például amikor személyeket küldtek ki missziós munkára, és Isten útmutatását kérték a választásaik során.

Akkor tudjuk igazán helyén kezelni a böjtöt, ha Isten országának perspektívájában szemléljük azt. Mikor felvirrad az esküvő napja, ahhoz vigadozás és öröm illik, nem pedig bánkódás, vagy a múlt fölötti szomorkodás. Az Evangélium biztosít bennünket afelől, hogy Isten esztelenül szereti az embert. A tékozló fiú apja még az illemszabályokon is átlépve öleli magához újra megkerült gyermekét. Illik tehát hozzánk a vidám bűnbánat. Mint akik úgy szomorkodnak, hogy közben már meg is vigasztalták őket, és úgy vagyunk jelen ebben a teremtett világban, mint a szentek polgártársai. Jézus nemcsak meghirdette a beköszöntő Isten országát, hanem annak győzelméről is tanúságot tett. Sikere olyan biztos, mint az, hogy a kovásztól megkel a tészta, hogy fává fog cseperedni az alig látszó mustármag, és a kalász is megérik az aratásra.