Marci...

Közel 20 év telt el azóta, hogy Marcit megismertem. Pár hónappal azelőtt kezdtem dolgozni a Máltai Szeretetszolgálatnál, az Idősek Otthonában. Új volt ez a terület, tanultuk, hogyan lehet az idősekkel jól együtt lenni, jól szeretni őket, mit is jelent máltainak lenni, mit jelent vidám gondoskodással megélni a szeretetet az idősek között. A lakóknak is új volt minden, a változást a „valami Máltai” jelentette. A fővárostól átkerült intézmény szellemiségét átformálni nem volt könnyű feladat.

És akkor odapottyantak az iskolások gyakorlatra. A Szeretetszolgálat által fenntartott ápoló-gondozó iskola diákjai sok időt töltöttek nálunk. Ki vidámabban, ki csendesebben, csacsogva, nevetgélve, félénken, bátortalanul. Köztük volt Marci, aki akkortájt töltötte a 21. évét. Kicsit „furcsa” fiú volt, ahogy a nénik mondták. Félénk volt, de szívesen volt köztünk. Szeretett segíteni. Marci, aki pontosan számolt, Marci, aki húzogatta a hajunkat, Marci, aki szerette az időseket. Könnyű volt megszeretni, ragaszkodott azokhoz, akit már ismert, aki elfogadta őt a furcsaságával együtt.

Furcsaság? Miben is volt ő más?  Marci nem tudta kifejezni, ami a fejében kavargott. Legalábbis nem a megszokott módon. Viszont cipelt, vásárolt, számolt és rendet rakott. Segített ott, ahol úgy érezte, hogy erre szükség van. Mindent odaadott volna egy süteményért. És mindent odaadott azért, hogy beszélgessünk vele.

Tudtuk mikor jön, tudtuk, mit fog csinálni. Tudtuk, hogy nem feltétlenül azt, amit kértünk, és azt is tudtuk, hogy néha újra kell utána pakolni. Sajátságos módon rakott rendet a raktárakban. Emlékszem, amikor szín szerint rakott fel mindent a polcra, mert úgy volt rendben. Amikor szabadságon volt, és mi ráértünk lomolni, átpakoltuk padlást, a raktárakat, a konténereket... És amikor visszaérkezett, lélekszakadva jött be az irodába és csak egyet kérdezett döbbenten,: Mi történt a raktárakban?

- Rendet csináltunk Marci, nincs semmi baj – mondtuk.

- Az nem lehet – felelte – mert ezt a rendetlenséget biztos nem ti csináltátok.

És még aznap, visszapakolt mindent aszerint, ahogy ő helyesnek tartotta.

Egyvalamit nem tudott értelmezni, ha valaki viccelt. Nem értette, hogy amit gondolunk, az nem feltétlenül  azonos a kimondott szóval. Ezt pedig nekünk kellett megtanulni, hogy ő ezt nem tudja.

Marci mindent komolyan vett, amit mondtunk neki. Mindig igyekezett a hozzánk, vagy a Málta más intézményébe. Mindenhol saját "munkaköre" volt. Útközben betért a cukrászdába, ha volt aprópénze. Aztán jött hozzánk, hozta, amivel az idősek megbízták. Meglocsolta a virágokat. Összeszedte a papírkartonokat, üvegeket, vitte a szelektívgyűjtőbe. Számíthattunk rá, számíthatott ránk.

Rendszeresen járt szűrővizsgálatokra, és büszkén mutatta a leleteit, hogy egészséges. Nemrég lett 40 éves. Mindenkinek hozott süteményt, hogy vele ünnepelhessük a születésnapját. „Nézd betöltöttem a negyvenet, de nem is látszik a bőrömön, ugye, nem nézek ki negyvennek?" És tényleg nem nézett ki annyinak. Munka után naponta futott az otthona környékén, hogy edzésben legyen.

Marci nagyon szerette a családját, a Mamát és a testvéreit. Amikor bő egy évvel ezelőtt ő volt beteg, kétségbeesve kérdezgetett minket, hogy a mama meggyógyul-e, és mi lesz vele? Büszke volt az unokaöccseire és unokahúgára.

Szerette a szépet. Szerette a színeket, szerette a vidámságot, az ünnepeket és a hagyományokat. Nem felejtette el, mikor mi a teendőnk. Néha együtt ültünk a Zeneakadémián, nem beszélgetett velünk, csak sétált a folyosón a szünetben, nézte a pompás díszeket, színeket, festményeket.

Tavaly március óta nem láttuk őt. Tudtuk, hogy vágyik vissza, de a járvány miatt nem jöhetett.  Ott van a szekrénye, ott vannak a ruhái. Ott van valahol Marci is, mert minden tevékenységünkhöz emlékek fűzik. Mintha ott lenne velünk, halljuk, ahogy mondja, kéri, adja… Visszaköszönnek az ő tréfái, ahogy minden nap úgy köszönt el, „Jó hétvégét, te jössz holnap?  Hétvégén? Holnap nem péntek van? Nem, holnap szerda. Akkor jössz holnap?”  Hamiskás mosollyal az arcán várta a szokott válaszokat. Nem lehetett belezavarni.

Marci már az angyalok között vigyáz ránk, és imádkozik értünk. Nem volt lehetőségünk elköszönni tőle, de talán jobb ez így. Minden délután várjuk, bejön-e az ajtón, motoszkál-e raktárakban.

Hála és köszönet, hogy ismerhettük, hála és köszönet, hogy tanulhattunk tőle.

van der Meer Kinga

intézményvezető

Papp Márton, azaz Marci, az örök segítő

Autista vírusfeldolgozás: Isten nyugosztaljon, Marci!

Rajongott a hosszú hajért. A húsvét hétfői locsolkodás alkohol nélkül is igazi mámor volt számára. Az óbudai hegyoldalban tartott tavaszi ünnepről sosem késett – fejében volt a menetrend. Évről évre ismételt versikéjét betéve tudta már a család, de vártuk, menetrendszerű pontossággal érkezett. Parfümjének kicsi üvegében ugyan évről évre kevesebb lötyögött, de a lányok hosszú hajára ilyenkor nem sajnálta az amúgy féltve őrzött pacsulit. A kölnit jobb kézben, bal kezét – minden erejét összeszedve – maga mellett tartotta. Egyedül édesanyám haját simogatta meg, de neki ötünk mellett – ő is – fogadott gyermeke volt.

Nem volt médiafüggő, de ha valamit egyszer hallott a rádióban, sosem felejtette el. A híreket, vagy éppen a vízállásjelentés számait akár évekre visszamenően is tökéletes pontossággal tudta idézni. Tudta, hol várható áradás, bizton javaslatot tett, mikor menjenek kirándulni, hogy jó idő legyen, s tudta azt is, merre kerüljenek, ha baleset miatt dugóba kerültek volna.

Az idősotthonban, ahol dolgozott, kivételes pontosságát és megbízhatóságát, jókedvét jelen társadalmunktól való különcsége ellenére is megbecsülték. Mindig pontosan érkezett, precízen bevásárolt, fillérre pontosan számolt el az idősek rá bízott pénzével.

Aztán egy nap a rádióban szóló hírek helyét átvette a vírushíradó, a vízállásjelentés számait háttérbe szorították a halálozási adatok. Marci egész életében kínosan ügyelt arra, hogy étkezés előtt, utazás után kezet mosson, esténként a környék utcáin kocogott, tudta – igaz, soha be nem tartotta –, mi az egészséges étrend és milyen az egészséges életmód. Templomba járó, hívő fiú volt. Valahogyan a Teremtőn keresztül értelmezte a világot.

Aztán sokak mellett Marci tesztje is pozitív lett.

Nem az átlagember észjárásával gondolkozott. Az ő igen-nem relációkon alapuló életébe valószínűleg nem fért bele a talán vagy az így-úgy… Hogy a tesztet látva legbelül maradt-e számára választás, csak ő tudhatta. „A Tisza árad, az M1 lezárva, a korona halálos…” 

A „mi lett volna, ha” kezdetű mondatok legtöbbször erősen szubjektív válaszokhoz vezetnek, mégis ott dübörög bennem a kérdés: vajon hogyan alakult volna Marci története, ha a gyógyulási arányoktól lenne hangos a sajtó?

És vajon a miénk mennyiben lenne más?! Mert igaz, hogy a vírust komolyan kell venni, és oka van annak, hogy a halálozási statisztikákat ismertetik, mégis jó volna, ha legalább ennyi jó hírt is hallanánk ezek mellett. Mert „átlagos” fejjel is nehéz a folyamatos komolyság, komorság, nyomasztás. Kell mellé a jó is.

S bár nem ő fogja mondani, örök emlékké vált egyszerű kis versén keresztül idén húsvétkor is velünk lesz: „Sivatagban megy a teve, meglocsollak, hehe-hehe…”

Egy angyal hazament.

Isten nyugosztaljon, Marci!

Pottyondy Ákos írása az egy.hu oldalon jelent meg.