A vízben tizedekért, századokért küzd, vagy ha az órával nem is, de hét másik versenyzővel mindenképpen. Noha nem vagyok versenyúszó, de biztos vagyok benne, ott nincs helye a másokra irányuló, gondoskodó odafigyelésnek.

– Jól látja, a medence igazán különleges hely. A víz nem csak szimplán más közeg, hanem más embert is kíván. A vízben versenyző vagyok, és akkor tényleg nincs más, csak az óra, az ellenfelek és én. Elképzelhetetlen, hogy valakit önszántamból magam elé engedjek. Mindenkit le akarok győzni, függetlenül attól, hogy egyébként, a parton milyen kapcsolatban vagyunk. Ez viszont, miután kijövök a vízből, rögtön elmúlik, mert alapvetően én nem akarok jobb lenni, mint bárki más. Az úszótársaim csak a vízben az ellenfeleim, a civil életünkben jóban vagyunk. Olasz Anna, aki most már nyíltvizes úszó, olimpikon, korábban ugyanazokon a számokban indult, mint én. Minden edzésen, futamon egymás ellen versenyeztünk, mindig a másik legyőzése volt a célunk, mégis az egyik legjobb barátnőm volt már akkor is, – de persze csak amíg a rajtkőig el nem értünk.

Ennek a vízmentes, civil életnek mióta része a jótékonykodás?

– Már évek óta rendszeresen veszek részt adományozási, támogatási akciókban, vagy szervezek magam is minden évben. Magáról a jótékonykodásról általában illik kissé szemérmesen beszélni, én azonban mégis szívesen teszem, de nem magam miatt, hanem mert hiszek benne, hogy rajtam keresztül így valamennyivel több fény vetül azokra, akiken segíthetünk. Hátha valaki éppen miattam döbben rá, hogy ha megteheti, akkor igenis segítsen a rászorultakon, az időseken, a betegeken vagy éppen az állatokon.

Miért esett a legutóbbi választása a pátyi máltai intézményre?

– Eddig még nem volt kapcsolatom a Szeretetszolgálattal, az szervezetnél végzett munkáról, tevékenységről természetesen már sokat hallottam. Bevallom, már vártam a megfelelő alkalmat, mert sok olyan ügyet képviselnek, amelyek nekem is fontosak. Igazság szerint igyekszem mindig új partnereket találni egy-egy akcióhoz, minél szélesebb körben segíteni, hogy minél több arra érdemes szervezetre, kezdeményezésre felhívjam a figyelmet.

Kapás Boglárka a pátyi máltai intézményben (galéria a képre kattintva)

 

A Befogadás Háza…

– … nagyon tetszett. Minden: a környezet, a dolgozók, a házak, ahogy gondoskodnak a bent lakókról, és az az eszmeiség, hangulat, ami körül lengte! A szobák, közösségi helyek, az apró gesztusok a lakók iránt, az itt dolgozó emberek kedvessége egyszerűen lenyűgöző volt. Mikor körbe vezettek és megmutatták a kézműves házat, ahol fogyatékkal élő emberek dolgoznak elcsodálkoztam. Elképesztő volt látni mindazt a sok terméket, amit ők ott előállítanak. Arra gondoltam, miközben nézegettem a kézzel festett apró tárgyakat, hogy ezek az emberek szerencsések, mert van kézzelfogható értelme a munkájuknak. Igazi, alkotó munkát végeznek, ami a lelküknek is jót tesz, hiszen elismerést és önbecsülést kapnak a mindennapos munka és sikerélmények által. Megható volt szembesülni azokkal a kimondottan szép alkotásokkal – bögrékkel, virágokkal, tálakkal –, amelyek ott készültek.

A hétköznapokon van kapcsolata sérült emberekkel?

– Igen, edzéseken, tornateremben rendszeresen dolgozunk együtt parasportolókkal. Lehet, hogy ők nem is tudják, de hatalmas motivációt ad, mikor látom őket mellettem edzeni, küzdeni – és utána nyerni is, hiszen például Illés Fanni és Pap Bianka egyaránt győzött idén Tokióban. Az ő kitartásuk, elszántságuk, akaratuk példa mindenki előtt. És hát itt van nekem, nekünk Csabi is, aki már évek óta hozzánk tartozik. Csabi Down-kóros, és amikor Hódmezővásárhelyen edzőtáborozunk, szinte minden nap meglátogatja a csapatot. Minden találkozásunk egy nagy öleléssel kezdődik, érezhető, hogy ez milyen sokat jelent neki – és nekem is.

A karitatív tevékenység nem csak adományokból, anyagiakból áll, hanem kiállásból is, sokat számít, ha van valaki, aki utat nyit a nyilvánosság felé.

– Sok megkeresés, meghívás érkezik cégektől, iskoláktól, és igyekszem minél többnek megfelelni, elmenni országszerte. Ha már megadatott, hogy tudom hallatni a hangomat, hogy a közöségi médiás felületeken többen követnek, figyelnek rám, akkor igyekszem minél szélesebb körben ráirányítani a figyelmet a számomra fontos dolgokra – a hátrányos helyzetben élő vagy beteg gyerekek helyzetére, a rászorultakra, a hajléktalanokra, a sérült vagy idős emberek támogatására –, mert lehet, hogy valaki éppen rajtam keresztül jut el hozzájuk. Az állatmenhelyekre is próbálom felhívni a figyelmet, sok oldalt követek is, de bevallom, csak a saját lelkemet fájdítom ezzel, ugyanis szívem szerint minden megmentett macskát hazavinnék.

Hány cica van otthon?

– Muszáj szigorúnak lennem magammal, szóval csak kettő. De ez tényleg csak a saját elhatározásomnak köszönhető, és igazság szerint nem tudom, meddig tart még ki.

Az interjú eredetileg a Máltai Hírek 2021. októberi lapszámában jelent meg