„Ma szeretnék a konyhában ebédelni” – mondta mosolyogva, bár az avatatlan fül számára kicsit nehezen érthetően Ádám az őt éppen öltöztető fiatal ápolónak, aki cseppet sem tűnt meglepettnek. Éppenséggel lehetett volna: az alapesetben egyáltalán nem szokatlan kérés ugyanis abban a veresegyházi családi házban hangzott el, ahová a Máltai Szeretetszolgálat gödi Gondviselés Házának folyamatos ellátásra szoruló, mozgásra nem képes fogyatékos lakói költöztek be. Így történhetett, hogy Ádám azon a napsütéses őszi délelőttön nem először és bizonyosan nem is utoljára a tágas és világos konyhában ebédelhetett, ahová ápolói tolták ki.

Ádám és – hozzá hasonlóan többnyire ágyhoz kötött – társai voltak az első „magas gondozási igényű” ellátottak az országban, akik maguk mögött hagyhatták a nagy bentlakásos intézményt, és abban azt a szobát, amelyben hosszú évek, sőt esetenként évtizedek óta éltek. Új, veresegyházi otthonukban a mennyezetbe beépített sínrendszernek és a motoros emelőnek is köszönhetően kinyílt számukra a világ: itt ugyanis nemcsak az egyik helyiségből juthatnak át a másikba, de akár még a kertbe is kimehetnek. Az épületbe utólag beépített sínrendszer és emelőszerkezet ugyan csak egy eszköz, de jól mutatja azt is, mennyire más lehet a fogyatékos emberek élete, ha az ellátásuk alatt nemcsak a jogszabályban meghatározott feladatokat értik a róluk gondoskodó emberek.

A Magyar Máltai Szeretetszolgálat három éve fenntartója a gödi Gondviselés Házának, ahol 200 súlyosan és halmozottan fogyatékos embert gondoznak. Annak érdekében, hogy az itt élők élete minél teljesebb lehessen, egy éve kezdődött a támogatott lakhatási program. Egyelőre nyolcvan lakó költözik az igényeiknek megfelelően átalakított családi házakba, ahol a korábbinál lényegesen nagyobb önállósággal, családias körülmények között élhetnek. A nyolcvan között pedig tizenketten olyanok, akik életük nagy részét eddig jellemzően egyetlen teremben töltötték.

„Ez az épület nem csak 12 ember életét változtatja meg, hanem egyébként szimbóluma is annak a fajta rendszerváltásnak, ami a fogyatékos ügyben, az ellátás területén ma zajlik” - fogalmazott a veresegyházi épület ünnepélyes megszentelésekor Fülöp Attila, a szociális ügyekért felelős államtitkár. Arról is beszélt, hogy a következő időszakban csaknem 3000 ember költözhet majd hasonló támogatott lakhatásokba, 12 fős kis házakba, ahelyett a nagy intézményi rendszer helyett, amit még a kilencvenes évek előttről örökölt meg az ország. „Ez az út, ami a jövő szempontjából is vállalható, és ezen szeretnénk továbbmenni” – fogalmazott Fülöp Attila, hozzátéve „a Máltai Szeretetszolgálat egyből a kettő pont nullás verziót próbálta meg. Egyedülálló, amit vállaltak.”

Ezt érzik azok a szülők is, akiknek gyermekei a gödi intézetben nőttek fel. „Jó érzés idejönni, ez egy igazi otthon” mondja Demjén Lászlóné, akinek most 50 éves fia már gyermekkora óta volt a bentlakásos intézmény lakója. Laci még a születésekor kapott agyvérzést, az intézetbe 1978-ban, hétévesen került be. Édesanyja maga is itt kezdett dolgozni, hogy a közelében lehessen. „Soha nem voltam igazán jó tanuló és addig szakmám sem volt, ápolóként viszont Laci mellett lehettem”.  Ápolóként harminc évet töltött a gödi intézményben, 2007-ben ment nyugdíjba, és azóta is minden héten bejár a fiához.

Úgy emlékszik, a nyolcvanas években még nagyon jó volt az élet Gödön: a gyerekek kicsik voltak, az épület pedig szép és új. De ahogy egyre több fogyatékos gyerek érkezett, úgy váltak egyre nehezebbé a körülmények is. Laci pedig csaknem mindenben segítségre szorul: egyedül a cumisüveget tudja megfogni és abból inni. A hat- nyolcfős szobákban viszont egyre kevesebb figyelem jutott egy-egy lakóra.
Lacinak van egy egészséges testvére is, aki „Gödre nem nagyon járt, mert a sok fogyatékos gyerek látványát nem bírta elviselni”.
Az új házba viszont már nem rossz érzés belépni. „Nagyon jó, hogy itt nincsenek betömörülve egy szobába a lakók, és nagyon szép ez a ház” – mondja az asszony, aki elmondása szerint nagyon félt attól, hogy Laci nehezen fogja megszokni az új környezetet, mert addig nehezen fogadta az új nevelőket. De nem volt gond: az új ápolók Gödre jártak betanulni, így minden lakó megismerhette őket. „Úgy látom, hogy örül annak, hogy itt van, mert nagyon sokat mosolyog, szereti, ha sokat beszélnek hozzá”.

„Nekem is jó, hogy közelebb kerültem hozzá és gyorsabban ide tudok érni. Nem mentem sűrűn a másik helyre” – ezt már egy másik édesanya Kondor Ágnes meséli. Hozzátéve, lánya itt most kétágyas szobában fekszik, de korábban nyolcan voltak összezsúfolva egyetlen helyiségben, kivétel nélkül sérült gyerekek. „Lehet mondani, hogy még magamban sem dolgoztam fel annak fájdalmát, hogy az én lányom is sérülten született, de a sok gyerek látványa erre mindig rátett még egy lapáttal” – indokolja távolmaradását az asszony. Átlagosan ötévente jött, amiben az is szerepet játszott, hogy az intézetben élő lányán inkább visszafejlődést látott, mintsem bármiféle javulást. A most 30 éves Szilvi Down szindrómával született, és mivel akkoriban még nem végeztek magzatvíz vizsgálatot a terhesség alatt, szülei csak a világra jötte után szembesültek ezzel a hírrel. Édesanyjának pedig még 3 évtized távlatából is fontos, hogy kimondja: „nem tehettem róla, 18 évesen nem ittam, nem dohányoztam, és gyógyszert sem szedtem, még kávét sem ittam, nem volt benne genetika, hanem véletlen rossz sejtosztódás”.

„A kórházban mondták, hogy hagyjam ott”- meséli az asszony, aki 18 évesen, első gyermeke születésekor nem értette, miért mondják neki, hogy sérült a lánya, „hiszen látszólag minden rendben volt, keze, lába megvolt”. Így természetesen hazavitte. A sérült gyermek nevelésével azonban sem a férje, sem az anyósa nem tudott megbirkózni, majd a válás után a magára maradt asszony sem.
„Sokáig hordtam fejlesztésekre, és otthon is folytattuk a terápiát, ami alatt Szilvi gyakran sírt. Emiatt a férjem és az anyósom is teljesen ellenem fordult, akik ésszel nem érték fel, hogy a terápia részeként tornáztatni kell Szilvit”. A viták nyomán pedig lassan elmaradtak a fejlesztő foglalkozások, Szilvi pedig közben megnőtt, míg végül az asszony engedett a védőnő unszolásának és belátta: ő maga nem tud gondoskodni a súlyosan sérült lányáról. Az utolsó csepp az volt, amikor Szilvi egészséges testvére, a kétéves Attila elkezdte utánozni a csak ülni képes amúgy négyéves nővérét. „Harmadik gyermekekkel a hasamban beláttam, hogy egyedül nem fogok boldogulni, jobb lesz, ha hallgatok a védőnőre és intézetbe adom Szilvit”. A lány a védőnő közvetítésével ötévesen került Gödre. „Akkor úgy tűnt, hogy ott tényleg fognak vele foglalkozni. A baj az, hogy mindig nagyon rossz állapotú gyerekek között volt. Így Szilvi nem fejlődött, csak vissza, rám pedig minden egyes látogatás nagyon rossz hatással volt” – magyarázta az asszony. Látogatásai között pedig azért telt el öt év, mert elmondása szerint addigra már nagyon mardosta a lelkiismerete, hogy milyen anya ő.
Az új épületben viszont látványos a változás: Szilvinek például nincs már felpüffedve az arca. „Itt jól érzi magát, ezt egyértelműen látom, mindjárt mosolyog, ahogy beszélek hozzá. Jókedvű és nem ad már ki ijesztő hangokat sem” – magyarázza, és mint mondja, az új, szebb, barátságosabb épületbe talán ő is gyakrabban lesz képes eljönni.