„Nem tudja, hova szaladni”

Menedék

„Én dolgoztam a gyár, Móron. Mentem haza utána, és hoztam el gyerekek most. Férjem, Vitalij, Ukrajnában, meg Alona férje és nagyfia. Őt nem fogják engedni ide, húszéves. Tegnap férje írja, pincébe aludnak. Daniel mutatja a Facebookon, anya, nézd, megbombázta. Mondom, látom, de hát mit csináljak. Vannak, akik nem tudja, hova szaladni.” Ljudmilával a Máltai Szeretetszolgálat győri Színes Fogadó Tér Szenvedélybetegek Integrált Intézményének előszobájában beszélgetünk: itt kaptak átmeneti szállást három gyermekével, unokájával és két Kijev mellől, Dnyepropetrovszkból való nőismerősével. Csak ő beszél kissé magyarul. Beregsurányba érkeztek meg március harmadikán, ahol alig néhány órát töltöttek, amíg a Szeretetszolgálat munkatársai fuvart találtak számukra, s előkészültek a győri fogadásukra. Még a miniszterelnökkel is találkoztam, meséli Ljudmila. „Olyan, mint én. Farmernadrág rajta.”

Szinte kacagva társalog, derűje váratlan. Hároméves unokája betrappol a helyiségbe, talán a titokzatos magyar szavakra fülel („Hiába nem érti nyelv, nagyon tetszik neki!”). Riadalmat, keserűséget nem látni sem a kisfiún, sem a folyosóra kimerészkedő nagyobbak arcán. Mivel a Színes Fogadó Tér alapvetően szenvedélybeteg embereket szolgál, az itteni máltai munkatársak tapasztaltak a traumatizált emberekkel való kapcsolatok terén – erre a rutinra most még nagyobb szükség van. Udvardi Mónika, az intézmény vezetője elmondja, hogy a család az eddigi ittléte alatt sokat oldódott. „Folyton keresik, hogy ők mit adhatnának. Csütörtökön jöttek, pénteken már teát akartak főzni nekünk. Néhány nap után jelezték, hogy szeretnék maguknak venni az ételt, mert nem ennék el az ittenit a náluk szegényebben elől. A gyerekeknek kialakítottunk egy kis játszószobát. A szombati nap megviselte őket, mert Alona, aki addig írásban kommunikált a seregben szolgáló fiával, elveszítette vele a kapcsolatot. Ljudmila fiának viszont aznap volt a születésnapja. Sokat sírtak, de végül ünnepeltek is. Később állásinterjúra visszük a felnőtteket, nagyon várják, mert ez a cég hosszú távon lakhelyet is biztosítana nekik.”


 

Bázis

A Máltai Szeretetszolgálat Nyugat-Dunántúli Régiójának munkatársai közül több mint hatvanan vállaltak önkéntes feladatokat is a menekülők ellátásában, ráadásul nem csak a régió területén, hanem az ország másik felében, az ukrán-magyar határon is. Majdnem ugyanennyi civil önkéntes is segíti a nyugat-dunántúli máltaiak munkáját. „A győri régióközpont munkatársai többszáz szendvicset készítenek, és ezen felül is minden szükséges dolgot kivisznek az átmeneti szállásokon lévőknek. Adott pillanatban felmerülő helyzetekre is reagálunk: volt, hogy egy lakást kellett berendeznünk négy óra alatt, máskor pedig elhoztunk a határról két édesanyát tíz gyermekkel, meg eggyel a pocakban. A győri vasútállomáson létrehozott segítségpontra más városokban dolgozó kollégáink is járnak ügyelni. Középiskolások is segítenek, például a raktárhelyiségünkben. Szalai Ferenc régióvezetőnk a győri Prohászka Gimnáziumban óraadó tanár, az osztályaiban a táblára írta fel, hol lehet önkéntesnek jelentkezni, és a minap épp prohászkás diákokkal találkozott a raktárban” – sorolja Panker Mihály. A Szeretetszolgálat Nyugat-Dunántúli Régiójának ügyvezetője esténként személyesen járja végig az összes olyan győri helyszínt, ahol a menekült családok máltai gondoskodásban részesülnek.

Győrlikócs városrészben a helyi közösségi házban huszonhét, a győri Bartók Béla Zenei Általános Iskola tornatermében pedig hetvenhét menekültet szállásolt el egyik napról a másikra a katasztrófavédelem, ellátásukat a Máltai Szeretetszolgálat vállalta. A két átmeneti szállásra és a vasútállomás melletti segítségpontra a „Kékdiszkontnak” becézett raktárhelyiségből vittek élelmet, tisztálkodási szereket, ruhát, gyógyszereket a máltaiak. A várostól kapott raktárban gondosan elrendezett oszlopokban áll a terméktípus és lejárati dátum szerint szortírozott, címkézett készlet. Olykor egy-egy adományfelajánlást talonban tartanak, hiszen az adományátvétel időzítésén is múlik, hogy a megfelelő cikkek akkor és oda jussanak, ahol szükség van rájuk. A cél, hogy tartalék mindig legyen, de pazarlás soha.

A Katolikus Karitász egy önkéntes háziorvosa megvizsgálta az iskolában elszállásolt menekülteket, a máltaiak az általa felírtak alapján látják el a megfelelő gyógyszerekkel a családokat.

Megálló

Március 5-én, szombat reggel kezdte meg 24 órás működését az információs- és segítségpont a győri vasútállomáson. A három fűtött, árammal, internettel és defibrillátorral felszerelt konténerben a Katolikus Karitász és a Máltai Szeretetszolgálat közösen teljesít szolgálatot: élelemmel, melegedési és pihenési lehetőséggel, információval és jó szóval várják a háború elől menekülőket. Noha az első napokban legfeljebb egy-két tucat ukrajnai menekült érkezhetett vonattal a városba, Panker Mihály szerint egy nagyobb menekülthullám esetén nagy biztonságot nyújthat az időben megszervezett jelenlét. Az ügyvezető becslései szerint a Nyugat-Magyarországon dolgozó ukrán vendégmunkások száma akár tízezerre is rúghat. Sok menekült tarthat Európába Győrön keresztül, a belföldi utazás ingyenessé tétele miatt pedig várható, hogy sokan itt szállnak majd át a nemzetközi vonatokra. Mindezek miatt – és a 2015-ös menekültkrízis tapasztalataira is alapozva – elképzelhető, hogy a győri vasútállomás forgalmas ponttá válik.

A segítségpontot felkereső családok közül egy kisgyermekeivel érkező édesanya és a húga háromnapi utazást követően, kimerülten fordult az önkéntesekhez. A férjeik vitték el őket az ukrán-magyar határig, és Győrön át Padovába szerettek volna eljutni, de nem tudták, melyik vonatra szálljanak. Az elkeseredett családot a segítségponton meleg teával kínálták, a némi pihenés és beszélgetés nyomán kialakuló bizalmas légkörben a két felnőtt hölgy hosszasan sírt. Miután az önkéntesek segítségével megváltották a jegyeiket, az ukrán hölgyek az utolsó kétezer forintjukat adták oda azzal a kéréssel, hogy vegyenek belőle élelmet az utánuk érkező, rászoruló menekülteknek.

Alapvonal

A vasútállomástól negyedóra sétára egy telefon hangszórójából a Romane Gila egyik slágere szól, kissé visszhangosan, egy tornateremben. Öt-, nyolc-, tízgyereknyi siserahadak, száradó ruhák a bordásfalakon, óriási matracok a kosárlabdapálya szélein, emberéletek az alapvonalon. A matracok végében fölcsavart takarók, tömött szatyrok és viseltes táskák. Az itt elszállásolt felnőttek pihennek, közömbösen vagy elrévedve néznek maguk elé, a gyerekeik játszanak. Babakocsi, lőfegyver – műanyagból mind a kettő. Csikkannak a plasztikpapucsok a parkettán, fél pogácsát majszol egy totyogós, kíváncsi szemeket mereszt. Egy édesanya telefonál, közben nyújtott lábszárain néhány hónapos, plédbe göngyölt babáját ringatja. Duruzsoló alapzaj. Határhelyzet, amiben nem könnyű megállapítani, hogy a tornaterem majd’ nyolcvan embert átjáró levegője nehezedett el, vagy a torok szorult össze.

A Bartók Béla Ének-Zenei Általános Iskola tornatermében hetvenhét főt szállásolt el ideiglenesen a katasztrófavédelem. A Beregszászról és a környéki falvakból úticél nélkül, mindenüket hátrahagyva Magyarországra menekült családokkal férfiak is jöttek, más családfők már korábban itt dolgoztak Magyarországon. Győrbe érkezésük után a Máltai Szeretetszolgálat gondoskodott az ellátásukról: a menekült családok reggelit, meleg ebédet és vacsorát, gyógyszereket, játékokat, ruhát, vitamint kaptak. A gyerekek örülnek a kifestőknek, matricáknak, meg jó időben az iskolával szemközti játszótérnek is – ők könnyebben várnak a sorsukra, mint a felnőttek, akik közül a legtöbbeknek terve sincs a jövőre nézve.

Egy matracon hét gyerek, óvodástól a kamaszig, közülük négyen testvérek. Nem túrják ki egymást éjszaka, felelik a kérdésre, mosolyukból félénken kikandikál a bizalom. A zenei általános iskolából nem hallatszanak át a tornaterembe a hangszerek, a Romane Gilát jól hallani telefonról is. Megtudjuk, inkább csak hallgatják a zenét – „a Denisz táncolni is tud, tudja, csapásolni” –, énekelni nem szoktak, csak karácsonykor. „Ha megtartják.” Egy cserfes lányka hozzáteszi, hogy a gyülekezetben, ottan megtartják, ott imádkozni is szoktunk. „Meg itt is, amikor fekszem lefele.”

Lelkesedéséről eszünkbe jut Ljudmila imakönyvecskéje. Ugyanilyen élénken piroslott az is a friss ágyneműn a Színes Tér Fogadóban.

(Riportunk elkészítése után a családokat átköltöztették egy üresen álló kórházi épületbe, ahol külön helyiségeket kaptak.)

A képre kattintva galéria nyílik: