Athén, foglaltház, 2016 kora tavasza. Magyar önkéntesek alszanak az adományruhák tárolására kialakított gardróbszobában, de alig néhány órát pihenhetnek, éjjel újabb menekült család nyit be kabátért. Szerencsések, mert az utcán fagyoskodó tömeggel ellentétben ők bejutottak a kiszolgált irodaépületbe, ami épp szükségszállás: a szíriai polgárháború elől Európába tartó, de a görög-macedón határok lezárása miatt itt rekedt menekülteket támogató szervezetek alakították egyik napról a másikra ideiglenes humanitárius központtá. Zsúfolt, szedett-vetett, félnomád szálláshely.

Vörös Anna és önkéntestársai a raktárból kikászálódva nekiállnak főzni, majd a foglaltház előtti téren osztani kezdik a meleg ételt a sokaságnak. Soha, semmiből nincs elég, így mikor az utolsó adagokat meri a kanál, Anna halkan odaszól kordont álló társainak: készüljenek. Amint elfogy az étel, be kell pattanni az autóba és gázt adni, mert káosz és kiabálás következik, százaknak ma sem jutott ebéd. Ha üres csomagtartóval, üres kézzel is, tele szívvel újra visszatérnek minden nap, és ha kell, a raktárszobában pihennek pár percet.

*

Vörös Anna húsz esztendős, elsőéves egyetemi hallgató volt a 2015-ös menekültválság kezdetekor. A pécsi lány az ELTE olasz szakán nem találta meg a helyét, így tanulmányait felfüggesztve egy év önkéntességet vállalt először a törökországi Gaziantepben. Kezdetben gyermekonkológián, majd gyermekotthonban, hosszabb ideig pedig egy szír menekülteket segítő központban tartott játékos foglalkozásokat. Az itt szerzett tapasztalatok fordították érdeklődését a pszichológia felé.

„Míg játszottunk, azt éreztem, hogy bár bizonyos szinten segítek a gyerekeknek, a lelkük egy sokkal mélyebb rétegéig nem érek el szaktudás nélkül. Az együtt töltött időben a kicsik felszabadultak és megfeledkeztek arról, ami történt velük, de tudtam, hogy ennél jóval többre van szükségük. A pszichológia mellett döntöttem, mert az az ember egész személyiségére, egész életére kihat.”

Vörös Anna Törökországból hazatérve átiratkozott a Pázmány Péter Katolikus Egyetemre, ahol később kitüntetéssel diplomázott klinikai- és egészségpszichológiai szakirányon. Emellett komplex művészeti terapeuta végzettséget is szerzett, és az önkéntességet is folytatta: egy hónapot Athénban, hármat Kairóban, egy keresztény klinikán töltött segítőként.

„Azt éreztem, hogy a borzalmakra, amiken ezek az emberek keresztülmentek, nekem valamilyen választ kell adnom a saját valóságomból. Én elsősorban a jelenlétemet tudom adni. A lélek sebzettsége gyorsan súlyosbodik: a trauma traumája, hogy az ember izolálódik a környezetétől, ezért már az segítség, ha meg merjük szólítani, így elejét vehetjük annak, hogy – egyáltalán, vagy még jobban – elszigetelődjön.”

Gaziantep – a török város neve most, 2023 februárjában a soktízezer áldozatot követelő földrengés kapcsán cseng ismerősen. Azt talán kevesebben tudják, hogy a név előtagja, Gazi „öreg katonát”, vagyis harcedzett, erős embert jelent. Vörös Anna „belső kiképzését” tehát egy ilyen „veterán” kezdte meg, Gaziantepben érték az első tapasztalatok az emberi szenvedés mélyéről. Az azóta végzett pszichológus később a magyarországi Traumaközpontnál a prostitúció áldozataival, a Hintalovon Alapítvány chatügyelet-vezetőjeként bántalmazott gyermekekkel, a veszprémi alkohol- és drogsegély-ambulancián (itt most is rendel) szenvedélybetegekkel is foglalkozott, és magánpraxist is indított. Fő tevékenysége azonban a menekült emberek szolgálata maradt, jelenleg főállásban is ezt teszi. Vörös Anna 2021-től a Magyar Máltai Szeretetszolgálat integrációs programjában részt vevő afgán és ukrán menekülteknek nyújt mentálhigiénés segítséget.

*

„Ahogyan élek, az a hazám.” Vörös Anna nem véletlenül választotta mottójául Balla Zsófia költőnő sorát: a Magyarországon új életet kezdő menekülteket ő a „belső otthon helyreállításában” kíséri. „Ez a mondat nekem azt jelenti, hogy az ember mindig képes megteremteni magában egyfajta belső biztonságot. Ez egy személyes otthonosság, egy stabilitás, amit az emlékek is táplálnak: bár visszanyúlnak a múltba, nem engedik feledni, kik is vagyunk, így idegen helyen sem veszünk el teljesen. Azzal, ahogyan él, az ember fenntarthatja ezt a minimális békét mint erőforrást magában, maga körül.”

Vörös Anna nemcsak terapeutaként, hanem alkotóként is foglalkozik művészettel: gimnazista kora óta verseket, novellákat ír, neves irodalmi folyóiratokban publikál. Vadoma című, 2022 novemberében megjelent első novelláskötete a fiktív címszereplő nagyon is valóságos sorsát beszéli el: egy tizenkilenc éves szír menekült lány Aleppóból való elmeneküléséről és a Budapesten történő újrakezdéséről szól. Vörös Anna írói tanítómestere Bertók László Kossuth- és József Attila-díjas író-költő volt, ő segített neki azt a dilemmát is meghaladni, hogy vajon etikus-e megírni a személyes tragédiákat, amelyeket az érintettek nem „az íróval”, hanem „az önkéntessel” osztottak meg.

„Sokszor megesett, hogy miután elmesélték nekem a történetüket, az emberek azt kérték, készítsünk közös fotót. Nagyon érdekelt, vajon miért lehet ez. Aztán rájöttem, hogy ők vágynak rá, hogy mások ismerjék a történetüket. Mert amikor trauma éri az embert, nagyon erőteljes az igazságtalanság és a cserbenhagyottság érzése is: miért éppen velem történt mindez? És ha az értelmetlen fájdalom mellé a többi ember érdektelensége társul, azt még nehezebb elviselni: hogy lehet, hogy velem ez történt, és ez senkit nem érdekel? Én a novellákkal tudom kifejezni a hálámat, a szeretetemet és a tiszteletemet feléjük, és a sajtóban, médiában megjelenő narratívák mellett új módon láttatni a sorsukat.”

Az anya, aki egy hiányzó falú épületben, „életnagyságú Barbie-házban” él Aleppóban két nagylányával meg egy újszülöttel, és egy nap elapad a teje. Az első magassarkúját próbálgató szír kamaszlány, aki a menekülttáborban bő pulóverbe burkolózva inkább azt hazudja, betétre van szüksége, mint hogy a valós fájdalomról beszéljen. A lány, aki étel-fejadagért indulva attól fél, kiütik a bulgurt a kezéből, és elrohannak vele. Aki haldokló csecsemőt kell, hogy sorsára hagyjon, és aki nem érti a budapesti karácsonyi forgatagban, hogy Szűz Mária miért egy istállóban ringatja gyermekét, mikor ő úgy tanulta: Mária pálmafák alatt szülte meg a prófétát – ezek csak pillanatképek Vadoma történeteiből. Vörös Anna könyve nem szociográfia és nem is érzékenyítő irodalom, hanem az irodalmi részvét lélekrajza. A szerző saját, önkéntesként szerzett élményeit és az őt terapeutaként ért benyomásokat olyan történetekké sűrítette, amelyek csakis akkor engedik be az olvasót, ha együttérzéssel közelít.

*

Mert a menekülni kényszerülők világa is csak a gyengéd befogadás közegében érthető meg. Ezen alapulnak a Máltai Szeretetszolgálat integrációs programjai. Vörös Anna állapotfelmérő beszélgetések, egyéni terápiás ülések keretében dolgozik a Budapesten új életet kezdő afgán és ukrán menekültekkel, illetve pszichológus kollégájával, Kovács Mátéval művészetterápiás alkalmakat is tart a menekült családoknak. „A foglalkozásokon az évkörrel dolgozunk: ez fontos szimbóluma annak, hogy a világban van rend, vannak törvények, amiknek mind a részei vagyunk. A természethez való kapcsolódás nagyon megerősítő lehet egy traumát átélt embernek: reményt ad, hogy a telet tavasz, az összeomlást megújulás követi, a jelenbeli lelkiállapot tehát nem a végállomás. Mindig veszünk egy apró jelenetet, például a lombhullást, és a résztvevők megosztják az ezzel kapcsolatos érzéseiket. Aztán egy rövid relaxáció, majd a választott technikával történő alkotás következik. Végül mind elmondjuk, hogy a többiek rajza milyen asszociációkat keltett bennünk – így a résztvevők újra megélhetik, hogy tartoznak valahová, hogy az ő fájdalmukhoz mások kapcsolódnak.” A pszichológusok az integrációs program részeként az ukrán gyerekeket befogadó magyar iskolai osztályokban is tartanak művészetterápiás eszközökre építő, csoporterősítő foglalkozásokat.

Közös tapasztalata a menekülőknek egyfajta bénultság. Vörös Annának az ukrán asszonyok többsége egy végletes tehetetlenségről, katatón állapotról számolt be. „Félig leomlott, lebombázott házak folyosóin, napokig összegörnyedve kuporogtak, mert képtelenek voltak megmozdulni. Egyszerűen csak várták, mikor szólalnak meg a szirénák, mikor halnak meg, mert sokáig nem tudtak elindulni vízért, élelemért sem, nem hogy új országba. Szinte mind megéltek olyan helyzetet, amiben csak rossz döntést hozhattak: az idős szülőket hagyják hátra, vagy a hadköteles korú fiúval meneküljenek? Lelépjenek a határon megállított vonatról a hatóságok által leparancsolt férjük mellé a peronra, vagy utazzanak tovább a biztonságos országba? Sokan szenvednek a túlélők bűntudatától: attól, hogy ők most itt vannak, biztonságban, a hozzátartozóik pedig háborús körülmények között.”

*

Mi mozdíthat ki valakit a bénultságból? Általános recept nincs. Vörös Anna a „menekült” helyett az emberre figyelő, egyszerű, elfogadó beszélgetésekben bízik, melyek során a hozzá forduló ember belső erőforrásait igyekszik feltérképezni. „Megpróbálok abból kiindulni, ami az illető életében érték. Van, akinek ez a gyermeke, van, akinek a hite, vallása, másnak pedig az, hogy úgy érzi: az ittléte egy ajándék a sorstól, egy lehetőség, amivel szeretne jól élni. Ha megvan ez a fontos érték, lehet rá építeni, segít a gyógyulásban.”

Vörös Anna saját belső erőforrásáról egy apró tetoválás is tanúskodik. Ez az egyiptomi önkéntesség idején került a jobb csuklójára. „Kairóban van egy régi történet, mely szerint az iszlám erőszakos terjeszkedése idején a keresztény lakosság egy kis kopt keresztet tetovált vagy égetett az újszülöttek csuklójára, hogy ha elrabolják és muszlimnak nevelik a gyermeket, legyen, ami emlékezti, ki ő valójában. Ez a szokás a mai napig él, és a tetoválást nem készítik el akárhol, akárkinek. Mélyen megérintett, mikor először hallottam, mert én is katolikus vagyok. Lassan megfogalmazódott bennem, hogy szeretném ezt a keresztet. Az ottani barátaim megszervezték. Elmentünk misére a keresztény negyed egy kis templomába, és a kapu előtt egy műanyag vödrön, napernyő alatt ült egy idős férfi, aki – nem túl higiénikus körülmények között – elkészítette a tetoválást. Ez egy lemoshatatlan és letehetetlen jele annak, hogy Istenhez tartozom. Örökre odakapcsol a szeretethez.”

A cikk nyomtatásban a Máltai Hírek 2023/I. lapszámában jelent meg.