– A jótékonyságot a hírnévvel együttjáró felelősségnek, kötelességnek és lehetőségnek is nevezte már. Leginkább melyik?


– Mindegyik. Kötelesség, mert egyszer élünk ezen a földön, ráadásul mindannyian viszonylag rövid ideig, ennyi adatik arra, hogy jók legyünk és szeressük egymást. Kötelesség, mert ez az egy lehetőségünk van… És mindenkinek felelőssége is, hogy segítse és támogassa az embertársait, ne pedig az ellenkezőjét tegye, mert együtt élünk a Földön.


– Életének régóta része a jószolgálati tevékenység, társadalmi kampányokban vesz részt, jótékonysági koncerten lép fel, vagy maga visz adományt. Adódó alkalmakat ragad meg, vagy kifejezetten keresi a lehetőségeket, hol s hogyan tehet jót?


– Legtöbbször a lehetőség, amit keresek, éppen adódik. Nekem különösen fontos a fogyatékossággal élők támogatása, és amióta édesanya vagyok, a gyerekek szükséghelyzetei is sokkal inkább megérintenek. Három gyermekünk van, és nagyon jó érzés látni, hogy sikerült nekik továbbadni a segítőkész lelkületet. A legkisebb fiam, Csaba, aki néhány évig az Experidance társulatában táncolt, csak jóval az eset után tudta meg, hogy a tavaszi Jókai téri házomlásban megsérült balerina az ő volt Experidance-es tanárnője. Ekkor a diákmunkával keresett pénzének egy igen tekintélyes részét rögtön átutalta a táncművészt segítő alapítványnak, sőt, felszólított minket, családtagokat, hogy adományozzunk a hölgy gyógyulására. Megöleltem, és mondtam is neki, hogy nagyon büszke vagyok rá.


– A Máltai Szeretetszolgálat is büszke rá, mint egykori „Máltai Játszóteres” ifiúra, különösen!


– Nagyon szerettük a környékünkön lévő Máltai Játszóteret, mindhárom gyermekünkkel oda jártunk. Nem is használtuk a játszótér szót, nekünk az csak „a Máltai” volt.


– Mi volt az önök szerepe abban, hogy az együttérző hozzáállás lett magától értetődő a fiuk számára?


– Én úgy látom, hogy sok párkapcsolat és gyerek-szülő kapcsolat is ott siklik ki, hogy a felek nem törekednek megérteni egymást, mindenki éli a saját életét, vívja a saját küzdelmeit, és közben elfelejt a vele élőkkel kommunikálni. Pedig folyamatosan beszélnünk kellene egymással. A gyereknevelésben az egyik legfontosabb dolog a példamutatás, a másik pedig a kommunikáció. Mondhatunk akármit, mutathatunk kifelé bármit, a gyerekek viselkedése mindig elárulja, hogy miben nőttek fel, mit láttak maguk előtt példaként.


– Idén júliusban sokadjára vitt adománycsomagot a Máltai Szeretetszolgálat Miklós utcai hajléktalanellátó központjába, de ezúttal posztolt is róla, mint mondta, azért, mert a kommunikáció is a segítség részévé vált.


– A segítség azokról szól, akik felé segítő szándékkal indulok el. Ezért is kérdeztem meg a Miklós utcában, mit kommunikáljak kifelé, mi a legfontosabb üzenet, és azt kérték: a telefonszámukat osszam meg, hozzátéve, hogy ha valaki adományt szeretne vinni nekik, telefonáljon előtte, és nyugodtan kérdezzen rá, mire van szükség. Ha az ember dolgokat, tárgyi adományt adna, azt ne keverje össze a lomtalanítással: ha meg szeretne ajándékozni valakit, ajándékozza meg olyasmivel, aminek a másik fél örül.


– Máskor is ajándékozott már a Máltai Szeretetszolgálat közvetítésével: például 1996-ban a Petőfi Csarnokban 7000 rászoruló gyermeknek énekelt a máltai szervezésű karácsonyi koncerten. Máltai koncert, Máltai Játszótér, máltai hajléktalanszálló...


– Igen, mindig összeakadunk!

 

– Ön szerint miért?


– Nem hiszem, hogy véletlenül. Az életemnek nagyon sok területén érzem azt, hogy a Jóisten segíti, kíséri és vezeti is az utamat, utunkat. A Miklós utcai szállóval való kapcsolat is azért indult el, mert arra vitt az utam – arrafelé van a szabónőm, akinél a ruháimat igazíttatom. A Jóisten pedig oda irányított engem: tessék odamenni, ott kell segíteni.


– Lehet a jótékonyságban is rutint szerezni, mint mondjuk a színpadon?


– Inkább tapasztalatokat igyekszem szerezni, s azokat úgy továbbadni, ahogy azoknak jó, akiknek segítek. Egyébként szerintem a színpadhoz, az embertársainkhoz és az életünkhöz is ugyanúgy kell hozzáállni: alázattal, szeretettel és megbecsüléssel. Bárhol lépek fel, a legkisebb falutól a legnagyobb városig a szívemet-lelkemet igyekszem adni, nem „haknizom”. Mindig kérdezek arról a településről, ahol a koncert lesz, szeretem tudni, hol járok, mik a nevezetességek, a szokások, kik azok, akik ott élnek. És a koncert utáni találkozások – dedikálások, közönségtalálkozók – legalább annyira fontosak, mint maga a fellépés. Van döbbenetes élményem arról, hogy egy előadó egy jótékonysági fellépés után nem akart pár méternél közelebb kerülni a sérült emberekhez, nekem meg éppen az volt a legnagyobb csoda, amikor a koncert végén megölelhettem őket. Feltöltődést jelentett az a bő fél óra, amit dedikálással, fotózkodással, beszélgetéssel, nevetéssel töltöttünk együtt. Rengeteget adott, hogy ők mennyire tudnak örülni.


– Fel tud idézni olyan alkalmat, amikor ön volt a megsegített fél?


– Nekem mindig az ad a legtöbbet, amikor előadóművészként érzem a szeretetet és a megbecsülést. Nagyon nagy becsben tartom azokat a rajongóimat, akik rendszeresen járnak a fellépéseimre, megbecsülöm a szeretetüket, mert a bulvárosodó világban ez egyre ritkább. Van például egy család, évek óta ott vannak a koncerteken, és a most már a tizennégy éves nagyobb, meg a tízéves kisebb gyerek is akkora szeretettel ölelt meg legutóbb… ez egészen különleges, mert picik voltak, amikor először jöttek. Van, aki száz meg száz kilométereket utazik, hogy egy-egy fellépésemen ott legyen. Van egy idős hölgy, Gabi néni, lassan már nyolcvan éves „rocknagymama”, aki mindig az első kordonnál áll, és akit rendszerint a lánya hoz Szandi-koncertre. Legutóbb például a kórházból „lopta ki” az egyébként csípőműtétből lábadozó, bent fekvő anyukáját, hogy odaérjen vele a fellépésemre. És Gabi néni, aki minden egyes alkalommal szerényen, türelmesen kivárja a sorát a dedikálásnál, most először kérte, hadd jöjjön előre egy közös fényképre, mert vissza kell érnie a kórházba. Ahol aztán meglepődve mondogatták neki néhány nappal később, hogy milyen szokatlanul gyorsan javul az állapota.


– Sok híresség adja az arcát, tehetségét jótékonysági kezdeményezésekhez, de erős trend az önszeretet fontosságának hirdetése is. Természetesen a legtöbben az egészséges önszeretetre hívják fel a figyelmet, de épp a bulvárosodó közeg miatt könnyen eltorzulhat ez az üzenet.


– A „szeresd önmagad” közkedvelt szlogen – a reklámokban is halljuk, hogy „te megérdemled”, „neked ez jár” –, de rengetegen félreértelmezik, ugyanis nem szeretik, hanem imádják önmagukat. Ha mindenki önmagával lenne elfoglalva, akár mindenki egyedül is élhetne a világon, nem? Mi szükség van akkor másra? Pedig attól szép az élet, hogy van kit szeretnünk. Ha nekem felteszik azt a kérdést, hogy szeretem-e önmagam, akkor én arra azt tudom válaszolni, hogy a családomat, a gyerekeimet, a férjemet, az anyukámat szeretem, önmagammal meg szeretnék tisztában lenni azért, hogy tisztán és jól tudjak tovább szeretni, tisztán és jól menjen tovább az életünk. Ha az ember tévedésben van önmagát illetően, akkor nem érti, miért nem azt kapja vissza másoktól, amit ő magával kapcsolatban érez.


– Emlékszik olyan pillanatra, amikor a zenéje hozott komoly változást valakinek az életébe?


– Egyszer egy koncertem után odajött hozzám egy fekete ruhás hölgy, és elmesélte, hogy öt éve gyászolja a férjét, egészen mostanáig nem tudta elengedni a fájdalmát, azóta is fekete ruhát visel. Azt mondta, már egy ideje mindenki noszogatja, hogy hordjon hétköznapi színeket, ne ragadjon bele a gyászba, mert ez így nem élet. Kívülállóként persze ezt túl könnyű mondani. Miután ezt az egészet megosztotta velem, hozzátette, hogy ott, az én koncertemen, a dalokat hallgatva döntötte el, hogy másnaptól újra színesbe öltözik, hogy vesz egy nagy levegőt, és újrakezdi az életét. Ehhez a döntéshez az én koncertem volt a löket. Csodálatos érzés volt – még most is az


Képek: Szandi Archív