Péntek este Tokár János ferences atya, a régió lelkivezetője ismertette a lelkigyakorlat kereteit, melyet ő a „csöndből kinövő ima” folyamataként jellemzett: a lelkigyakorlatozó hagyja a lelket dolgozni. A bemutatkozás és a személyes indíttatások megosztása után a nap a befejező imaórával és imádságos csenddel zárult. Szombaton három elmélkedés keretében vezette végig Tokár János atya a résztvevőket, a Naphimnusz gondolatvilága mentén haladva, kiemelve annak mai üzenetét.

A Naphimnusz Szent Ferenc életének egy mély, belső megtisztulást hozó szakaszában született, amikor lelki válságot élt át. Ebben az időszakban Ferenc újra felfedezte Istenhez és a teremtett világhoz fűződő kapcsolatát, és átértékelte önmagát. A Naphimnusz első sorai megadják a nap célját, távlatát, ami nem más, mint Isten dicsérete. Ebből az „alaphangból” bontakozik ki az egész nap, mely mindig egyszeri és megismételhetetlen. Családban élünk, a teremtett világ gyönyörű szép családjában. Körbevesznek bennünket a család tagjai: urunk-bátyánk – a Nap, Hold nénénk, Szél öcsénk, Víz húgunk, Tűz bátyánk. Mindegyik a maga gazdagságából, szépségéből hoz valamit ebbe a családba.

A nap folyamán a lelkigyakorlatozóknak lehetőségük volt arra, hogy Napfivér, Holdnővér nyomába eredjenek és felfedezzék, hogy a természet az imádság tanítómestere. „Annak, aki tudatosan vendégként lép a természetbe, az erdő egy titok, amely az áhítatban tárul fel.”

A délutáni elmélkedés során a teremtésvédelem aspektusai kerültek elmélyítésre. Délután keresztutat jártak a tarjánpusztai Szent Benedek kápolnában, majd közös megosztás és szentségimádás zárta a napot. Vasárnap a szentmise után a résztvevők a természetben gyakorolták a szemlélődést, mely a figyelemmel szemben önzetlen, teljesen a jelenre irányuló tapasztalat. A lelkigyakorlat zárókörében pedig egymással is megosztották tapasztalataikat és lelki élményeiket. 



„Dicsérjétek az Urat és áldjátok! Mondjatok hálát neki, és szolgáljátok nagy alázattal!”