Tizenkét gyerek ül a teremben, körbe rendezett székeken, egyikük a kör közepén áll. Oldott a hangulat. Székfoglaló játékot játszanak: a középen álló számokat mond, és a számokhoz tartozó széken ülő gyerekek felállnak és helyet cserélnek egymással. Közben a középen álló is megpróbál leülni az egyik üresen maradt székre. Valaki mindig a kör közepén marad. Hatalmas nevetések kísérnek egy-egy lassabb reakciót, hoppon maradást.

Semmi meglepő nem lenne a fenti jelenetben, ha nem egy középiskolai osztályteremben játszódna. Pedig ott játszódik: a Károly Róbert Technikum, Szakképző Iskola és Gimnázium friss, kilencedikes évfolyamának egyik óráján, pontosabban projektfoglalkozásán. Az ide járók többsége hátrányos helyzetű családokból érkezik, számukra kínál a turizmusban, vendéglátásban és a kereskedelemben hasznosítható végzettséget a máltai intézmény. Jellemzően cukrászok, pincérek, szakácsok vagy turisztikai szakemberek lesznek az innen kikerülők, miután elvégezték a hároméves szakiskolai, vagy az érettségit is adó, öt éves technikumi képzést. Jelenleg közel 370-en tanulnak itt, akik közül átlagban 18 fő érettségizik is.

Lehet őszintének lenni

Személyiségfejlesztés – ez az óra neve, amit Nagypál Szabó Eszter oktató tart. Ő eredetileg szociális munkásként dolgozik a Szeretetszolgálat gyöngyöspatai Jelenlét Házában, emellett három éve kapcsolódott be a Gyöngyösi iskolában zajló projektoktatásba is. Vezet, irányt mutat, mentorál. A fenti játékot a következő kérdéssel zárja le: „milyen képességek kellettek ehhez a játékhoz?” Figyelem, gyorsaság, ügyesség – hangzik a válasz a fiataloktól. Hamar kiderül, hogy a székfoglaló csak bemelegítés volt egy nagyobb feladathoz.

A tizenkét kilencedikesnek egy képzeletbeli házat kell megtervezniük, amiben mind együtt élnének. A kérdés: hogyan? Hatalmas papírlapot ülnek körbe, egyikük – a többiek szerint a legjobb kézügyességű lány – ceruzát fog és elkezdi felskiccelni a ház alaprajzát. Egy osztálytársa csatlakozik hozzá, most már ketten rajzolnak, a többiek pedig instrukciókkal látják el őket. Ki milyen szobát szeretne magának? Mi legyen a fürdőszobában? Kell-e háziállat? Ilyen és ehhez hasonló kérdésekkel lendíti előre a közös gondolkodást Nagypál Szabó Eszter. „Rajtatok múlik, hogy mit tesztek a házba, ez egy közös ház” – mondja, majd a vitás kérdésekben, mint amilyen a háziállatok ügye is, szavazást javasol. Épül, szépül a képzeletbeli ház: pálmafa, kaktusz és tévé is kerül bele, mert egyikük szerint „tévé nélkül nem élet az élet”.

Egy másik tanteremben ezzel párhuzamosan egy ugyancsak kilencedikes osztálynak az a feladata, hogy képzeljék magukat a saját szüleik helyébe, és mondjanak ötleteket arra, hogyan korlátoznák a gyerekeik mobilhasználatát. A kilenc fő itt is körben helyezkedik el, de hamarosan háromfős kiscsoportokra osztja be őket Bangó Lajos személyiségfejlesztés-oktató, hogy így beszéljék meg a témát. Pár perc múlva újra nagy kör, jönnek is az ötletek. „Jó lenne, ha kétéves korban nem adnák oda a szülők a gyerekeknek a telefont” – így az egyik megfejtés. „Én keresnék valami hobbit, például táncolnék” – mondja egy másik. Hamarosan kötetlen beszélgetés alakul ki, mely során az oktató megkérdezi, tennének-e szülői felügyelet alkalmazást a gyerekük telefonjára? „Őszinte a kapcsolatotok a szüleitekkel? Ki az, akinek igen?” – mélyíti tovább egy kis idő után a beszélgetést. Négy kéz emelkedik a magasba. A telefonhasználat témája vissza-vissza tér a folytatásban, kiderül, hogy van ezzel kapcsolatban olyan szokásuk, amit ők maguk sem engednénk meg a gyereküknek. Csend lesz egy pillanatra, amikor Bangó Lajos lehetőséget teremt, hogy aki szeretné, feltegye azt a kérdést, amit otthon, a szüleinek sosem mert. „Anyától kérdezném, hogy miért nem vált el hamarabb apától?” – mondja végül egyikük. Nincs válasz, sem hozzászólás, csak hallgatás – és meghallgatás. Az óra a végéhez közeledik, a zárókörben mindenki kiemelheti, mi tetszett neki a mai napból. Kinek a szülői feladat, kinek pedig az, hogy „lehet őszintének lenni”. A “hogy érezted magad?” kérdésre egytől tízig terjedő skálán is magas pontokat adnak: rendre nyolcat, kilencet, tízet mondanak, sőt van, aki egyenesen húszat. Végül egyikük megkérdezi a tanár úrtól is, ő hogyan érezte magát.

A Mein Kampftól az örökbefogadásig

„Igazából csak játszunk” – mondja az óra után Bangó Lajos, aki főállásban a Belügyminisztériumban dolgozik jogtanácsosként, de már mentorként is dolgozott korábban. Őt még a projektoktatás bevezetése előtt, több mint három éve hívta fel az előző igazgató, hogy segítsen neki, mert tizennégyből tíz gyerek bukásra állt. Ez áprilisban volt, így sok idejük nem maradt év végéig. „A tanárokkal együtt végül is a tíz gyerekből nyolcat sikerült megmenteni ebben a lehetetlen helyzetben azzal, hogy tulajdonképpen játszottunk, bohóckodtunk velük. Közben sikerült a helyére tenni olyan dolgokat, amik akadályozták a tanulást. Azóta is játszva tanulunk a gyerekekkel, ami azt jelenti, hogy az általam tartott projektórákon a drámapedagógia, a társasjáték-pedagógia és a kooperatív instrukciós program módszertanát alkalmazom.”

Esetenként ad-hoc jelleggel tartja a foglalkozást, így tud rezonálni arra, ami foglalkoztatja a fiatalokat. Elmondása szerint néha le kell engedni a szelepeket. Magát inkább coachnak vagy szupervizornak tartja, mint tanárnak, saját szavaival élve „terelgeti” a gyerekeket. „Nem mindig vonom le a tanulságot helyettük, nem mindig racionalizálom, amit csinálunk. Néha az kell, hogy a tudatalattijukba menjen be az, amit hallanak” – teszi hozzá. A projektórákon felnőttként kezeli a gyerekeket. Pénzzel való bánásmód, hitel és családalapítás is lehet a téma, de sokszor nem is a téma a legfontosabb, hanem az, hogy van, aki meghallgatja őket.

Bangó Lajos önmagában már a személyével is feszegeti a határokat: egy komoly megjelenésű, roma fiatalember, aki jogi pályán dolgozik és emellett tanít. Fellépése üzenetértékű egy olyan iskolában, ahol a diákok több mint fele roma származású. „Önmagukra helyeznek üvegplafont azzal kapcsolatban, hova juthatnak el, mit várhatnak az élettől. A legnagyobb dolog, amiről egy fiatal egy ilyen helyen álmodhat, az valamilyen szakma. Az, hogy űrhajós, orvos vagy ügyvéd is lehetne belőle, meg sem fordul a fejében. Én kinyitom nekik a világot egy kicsit, és látom, hogy ilyenkor felcsillan a szemük” – meséli.

Majd megosztja egyik legnehezebb, egyben legemlékezetesebb esetét is. „Tavaly, rögtön év elején, az első óra után történt: odajött hozzám egy srác a szünetben, hogy őt nem zavarja a roma származásom, de azért azt tudjam, hogy a zsidók és a romák alsóbbrendű fajnak számítanak, majd elkezdett idézni nekem a Mein Kampf-ból. Korábban még hasonlóval sem találkoztam soha. Egyébként egy rendkívül okos, intelligens, a többségi társadalomhoz tartozó gyerek volt. Azt követően minden szünetben jött és mondta nekem a szövegét, kóstolgatott. Én pedig mosolyogtam rá és próbáltam elküldeni, hogy most nem alkalmas – közben pedig ment fel bennem a pumpa. Azon gondolkodtam, mitévő legyek egy ilyen lehetetlen helyzetben. Végül is imádkozni kezdtem: Uram segíts, adjál szabadulást ebből! Telt-múlt az év és elkezdett megváltozni a fiú. Az óráimon néha együtt kimegyünk a városba: boltba vagy étterembe. Ilyenkor én meghívom őket, amit ez a fiú nem tudott hova tenni. Folyamatosan olyan visszajelzéseket adott, hogy ő erre nem méltó, őt még soha senki nem hívta meg semmire. Közben az osztályban az idő előrehaladtával egyre jobban nőtt a respektem. Megtalálták az interneten is a hozzám kötődő cikkeket, videókat. Látták, hogy nem egy kamu ember vagyok. Év vége volt már, amikor egy ilyen sétáról jöttünk vissza és meghívtam mindenkit egy üdítőre a közeli boltban. Állunk a kasszánál és akkor megszólal ez a fiú: >>Lajos bácsi, ez most olyan, mintha a családdal, mintha apuval állnék a kasszánál. Nem is lenne olyan rossz, ha Lajos bácsi örökbefogadna<<. Mondta nekem az a fiú, aki év elején még a Mein Kampf-ból idézett. Ide jutottunk el egy év alatt, és számomra ez a legnagyobb siker”.

Minden gyerekhez létezik egy kulcs

A Károly Róbert Technikum kilencedikeseinek az első hónap az orientáció jegyében telik. Ennek része a személyiségfejlesztés is, amiből a szeptemberi tömbösített alkalmak után heti dupla órákat kapnak. Ez a projekt végigkíséri a hároméves képzést, igaz, tízedikben és tizenegyedikben már csak két heti rendszerességgel. Az első két évben a szakmai és az alapozó tárgyakat is projektek keretében tanulják. Többek között elsősegélynyújtás, drogprevenció, internetbiztonság, médiatudatosság vagy éppen felelős állattartás is szerepel az első évfolyamosok tantervében.

„Ez a generáció már nem vevő a hagyományos, poroszos oktatási rendszerre, melyben a tanár kiáll a katedrára és előadja a tananyagot. Emellett nagyon sok fegyelmezési problémával találkoztunk a diákok körében, ez volt a projektoktatás bevezetésének másik oka” – mutat rá Riedlinger Zsolt igazgató, aki 2024 óta vezeti a Magyar Máltai Szeretetszolgálat Iskola Alapítvány fenntartásában működő iskolát. „Nem arról van szó, hogy az új rendszerben nem kell tanulni, de az játékosan, észrevétlenebbül történik”. A javulás a tanulmányi eredményekben is tetten érhető: a korábban bukdácsoló osztályokban most 4,7-es és 4,8-as átlagok a jellemzőek.

„Azt láttuk, hogy a mindennapi nehézségek és emberi tragédiák meghatározóak a diákok iskolai teljesítménye és viselkedése szempontjából. Az ide kerülő gyerekek iskolai és magánélete sokszor kudarcos, előfordulnak viselkedészavarok is. Sok a hátrányos vagy halmozottan hátrányos helyzetű tanulónk. A személyiségfejlesztés projekt célja, hogy ne csak szakmához juttassuk őket, hanem a lelkükkel is foglalkozzunk, oda tudjunk hajolni hozzájuk. Hogy ráébredjenek: mi értük vagyunk, nem ellenük. Minden gyerekhez létezik egy kulcs, amit mi igyekszünk megtalálni” – foglalja össze az iskola ars poeticáját.  

A nehézségek mellett akad segítség is

Nehézségek azért továbbra is vannak. Bár csökkent, de nem szűnt meg a lemorzsolódás, valamint a nehéz családi körülmények és a sajátos kulturális szokások – például a romák körében a leányrablás vagy a kiskorú terhesség – is komoly kihívást jelentenek az iskolának. Bangó Lajos szerint egy másik, rajtuk túlmutató probléma a kábítószer-használat, mely a legszegényebb rétegeket érinti a legerősebben és egyelőre nincs rá megoldás. A kötődésnek és a bizalomnak köszönhetően azonban a gyerekek egy iskolán túli segítséget, kísérést is kaphatnak, ha igénylik.

„Megkereshetnek akár hétvégén is, hogy jó lenne, ha beszélnék a szüleikkel, mert nem engedik el őket a diszkóba. Ilyenkor beszélek a szülőkkel és kiderül, hogy azért nem engedik el abba a diszkóba, mert ott drogot árulnak. >>De jó lenne, ha te beszélnél vele, mert tőled elfogadja<< – mondja nekem a szülő. És akkor megbeszéljük, hogy igaza van most anyunak és apunak: nem azt mondták, hogy nem mehetsz el szórakozni, hanem, hogy ide nem mehetsz, mert itt drogoznak. Ezzel már lehet, hogy a kommunikáció egy helyes irányba terelődött, mert nem felrobbant a helyzet, hanem meg lehetett beszélni a dolgot – példázza Bangó Lajos, mit jelent olykor a kísérés és mentorálás.

Nagypál Szabó Eszter  számára az új oktatási módszerben szimpatikus, hogy nincs csengetési rend és rugalmas az órák hossza. A foglalkozások nem negyvenöt percig tartanak, hanem a csoport igényeihez és körülményeihez igazodnak: lehetnek 30, 90, de akár 120 percesek is. Ugyanakkor nehéz mérni, hogy a diákok közül ki hova jut el egy év alatt. „Ha valaki év elején nem annyira tud kapcsolódni a többiekhez és év végére befogadják, az számomra siker. De kérhetnek tőlem egyéni mentorálást is, mindig akad egy-két ilyen diák. Főként a családi problémáikról beszélgetünk. Ilyenkor meghallgatom őket és segítek nekik. Mindig a háttérrel együtt nézem az egyént. Honnan jön? Van-e támogató környezet mögötte? Miben szenved hiányt?”.

Személyre szabott oktatás

A projektoktatás létrejöttéhez egy 2019-es törvénymódosítás nyitotta meg az utat, de a Károly Róbert Technikumban a fenntartó és a tanári kar támogatása nélkül biztosan nem valósulhatott volna meg. Riedlinger Zsolt szerint a kisebb csoportlétszámok miatt ez a fajta oktatás drága, ugyanakkor a nem hagyományos oktatási módszer miatt a tanároknak is minden órára máshogy kell készülniük. Alkalmazkodniuk kell az aktuális csoporthoz, és játékos formában kell átadni a tudást – ez pedig nagy kreativitást igényel.

Egykor az iskolában tanult Tamasi Marina Blanka is, aki 2013 óta már tanít az intézményben, többek között vendéglátást és felszolgálást is. Szerinte nem csak a diákok, de a tanárok is nyertek az új rendszerben. „Azóta sokkal jobban szeretek tanítani. Az elején azért kellett pár hónap, hogy átalakuljon a gondolkodásom. Tudtam, honnan hová kell eljutni, de az út teljesen más lett. Itt nem működik, hogy leporolom a tavalyi óravázlatokat, mert minden évfolyam más. Kis blokkokban, hónapról hónapra állt össze a fejemben a tanmenet” – mondja.

Szerinte a gyerekek szempontjából a legnagyobb előny, hogy többet tud velük foglalkozni, személyre szabottabb az oktatás. Erősebb a bizalom és a tisztelet az oktató és a diák között is. Adott esetben azt is visszajelzik a diákoknak és a családjuknak, ha úgy látják, hogy nem annyira való nekik az adott szakma. Akadt olyan gyerek, aki ezt követően váltott és mást kezdett tanulni.

„Nálunk fontos szempont az átjárhatóság. A legalacsonyabb szint a műhely iskolai képzés, ide azt irányítjuk át, akinek a szakiskolai képzés mércéje túl magas. Itt szerezhet egy részképesítést, ami már egy belépő szint a szakmába és foglalkozunk vele, nem lesz iskolaelhagyó. Minden évben vannak, akik ide váltanak, de ritkán kell élnünk ezzel a lehetőséggel – különösen, mióta projektoktatás van” – magyarázza Riedlinger Zsolt. A Károly Róbert Technikumot befogadó iskolának tartja, a szónak abban az értelmében, hogy az intézmény a rászorulók, az elesettek számára is nyitott. Azt azonban hozzáteszi, hogy itt van követelmény, tanulmányilag és emberileg is. De ha valaki segítségre szorul, tőlük megkaphatja azt.

Törődés és szigor kéz a kézben

A teljesség kedvéért megkérdeztünk olyan, szakácsnak tanuló, végzős diákokat is, akik már a projektoktatásban kezdték meg a tanulmányaikat, mit gondolnak erről a rendszerről és az iskoláról.

„Furcsa volt, hogy kilencedikben nem tanultunk” – emlékszik vissza egyikük.

„Gyöngyösön ez a legjobb iskola, mert itt a diákok megkapják azt a törődést, amit máshol nem. De itt a legnagyobb a szigor is, sok a szabály. Például nem lehet kimenni cigizni – más iskolákban van kijelölt dohányzóhely a tanulóknak. Mi egyáltalán nem mehetünk ki az iskola épületéből” – így egy másik fiatal.

Más a közösséget említi meg, elsősorban ezért szeret ide járni. Fontos közös emléknek tűnnek a projektzárók is, amelyek egyfajta számonkérések, de nem a klasszikus formában: a négy hetes szakmai projekt után a tanulóknak például egy szakácskönyvet kellett készíteniük és prezentálniuk, vagy arról kellett beszámolniuk, hogyan hoznának létre és működtetnének egy saját utazási irodát.

Az utolsó évben már kevesebb a tantermi oktatás és több a vállalati partnereknél töltött gyakorlat. Ezzel kapcsolatban nem minden fiatal derűlátó, ám az egyértelműnek tűnik, hogy az iskolában jól érzik magukat. Ehhez az igazgató felidézi egyikük emlékezetes, azóta szállóigévé vált reakcióját: „Tanár úr, én nem tudom, mi történt velem, de szeretek iskolába járni!”