A konferencia nyitányaként Németh Mihály, a MRE KIMM Drogterápiás Otthon saját élményű segítője köszöntötte a résztvevőket, majd Miklós Kata, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat hálózati munkatársa mutatta be a Száraz November hónap során megvalósult intézménylátogatások tapasztalatait. Első előadóként Dr. Csák Róbert drogstratégiai koordinátor (Főpolgármesteri Hivatal, Szociálpolitikai Főosztály, Esélyegyenlőségi és Társadalmi Innovációs Csoport) szakmaközi ajánlást mutatott be a hajléktalan szerhasználó emberek ellátásáról, aminek a célja, hogy javuljon a számukra elérhető szolgáltatások minősége és hozzáférhetősége. 

 

 

A tinédzserekkel való terápiás munka sajátosságairól Katona Viktor intézményvezető lelkész, a Magyarországi Református Egyház Kallódó Ifjúságot Mentő Misszió Drogterápiás Otthonának intézményvezetője beszélt. Előadásában a fiatalok sajátos szükségleteire, a kreatív és élményalapú módszerek fontosságára hívta fel a figyelmet, valamint arra a kihívásra, amelyet intézményükbe a Covid-időszak hozott az életkori elkülönítés megszűnésével. 

 

 

Gönczi Gábor, az Egészségdokk Alapítvány intézményvezetője gondolatébresztő előadásában a gyermekaddiktológia összetett és sokszor megrázó világába engedett betekintést. Mint fogalmazott, a gyermekek esetében egészen más megközelítésre van szükség, mint a felnőtteknél. Minden szenvedélybetegség kamaszkorban kezdődik, ám a gyermek „nem függő”, hanem önsértő és gyakran küzd az önszabályozás hiányával. Rámutatott arra is, hogy a lányok inkább érzelmi típusú terápiákra – például meseterápiára és kreatív módszerekre – reagálnak, míg a fiúk számára a csoportmunka, a példaképek és a strukturált keretek jelentenek kapaszkodót. Az ellátás során elkerülhetetlen az egészségügyi beavatkozás, a pszichológiai és pszichiátriai együttműködés, a pár- és családterápia pedig kötelező elem. Gábor hangsúlyozta: a gyermekaddiktológia még formálódó, önálló szakmaterület, amelyre jelenleg nincs elegendő felkészült szakember, ráadásul a gyermekek traumái a segítő felnőttek számára is komoly lelki és mentális megterhelést jelentenek. Előadását konkrét, sokszor sokkoló történetek és példák tették még érzékletesebbé, amelyek rávilágítottak a probléma súlyára és összetettségére.

 

 

Az időskori addiktológiai rehabilitáció témáját Németh Mariann intézményvezető (Magyar Kékkereszt Egyesület Addiktológiai Rehabilitáció Szenvedélybetegek Átmeneti Otthona) járta körül, bemutatva az elöregedő társadalomból fakadó új kockázatokat és kihívásokat. Hangsúlyozta, hogy az addiktológiai ellátás már nem tekinthető kizárólag a fiatalok problémájának, hiszen az idősek körében is egyre növekszik az alkoholfogyasztás és a gyógyszer-, illetve szerhasználat iránti igény, amit riasztó statisztikai adatok is alátámasztanak. Rámutatott arra, hogy az időskor sajátosságai miatt gyakoriak a diagnosztikai nehézségek, ezért nélkülözhetetlen az életkorra specializált szűrőeszközök alkalmazása és a célzott, személyre szabott megközelítés.

 

 

A női addiktológiai rehabilitáció sajátosságairól Ferenczi Borbála addiktológiai konzultáns, szociológus beszélt „Saját szoba, saját alak?!” című előadásában. A női szerepekkel kapcsolatos társadalmi elvárásokat a nők valós helyzetével állította szembe, megemlítve többek között a 17,8%-os bérszakadékot, valamint azt, hogy a nők mintegy 30 százaléka élt már át fizikai és/vagy szexuális erőszakot. Kiemelte, hogy a nőknél a bűntudat a szociális kontroll egyik legerősebb formája, és ez szorosan összefügg az érzelmek – például a düh és a harag – elfojtásával vagy kimondhatatlanságával. Előadásában szó esett a női szerhasználat hátteréről és következményeiről, a havi ciklus és az életciklus sajátosságairól, valamint a női identitás és lelki élet alakulásáról is.

 

 

Nuszer Mirjam Johanna reflektív addiktológiai szociális szakember arra a kérdésre kereste a választ, vajon más-e a hajléktalan emberek függősége, ám – ahogyan ő fogalmazott – a válasz rövid: nem. Viszont ha nem is más maga a függőség, a helyzetük a hajléktalan embereknek sokkal nehezebb. Ők sokszor már mindent elveszítettek, és a változáshoz szükséges feltételek is hiányoznak: a terápia gyakran elérhetetlen számukra, anyagi és pszichés okokból egyaránt. Kiemelte a segítői munka egyik legnagyobb dilemmáját is: nem lehet hamis ígéreteket tenni egy jobb jövőről, hogyha nincs reményre utaló jel. Saját megélt tapasztalataira is támaszkodva beszélt a függőségről, és arról a gondolatról, miszerint az egyetlen állapot, amikor valaki nem nyúl szerhez, a hála – de miért lehet hálás az, aki már mindent elveszített? Előadása őszintén és megrendítően mutatott rá arra is, milyen éles különbség van a segítők és az ellátásban élők lehetőségei között, és mennyire korlátozottak az eszközök a valódi változás támogatására.

 

 

A kávészünet után kiscsoportos beszélgetések következtek, ahol a résztvevők mélyebb, intézményspecifikus párbeszédekben dolgozták fel a délelőtt témáit. A tinik, nők, idősek és hajléktalan emberek rehabilitációs lehetőségei külön csoportokban kerültek fókuszba, teret adva a tapasztalatcserének és közös gondolkodásnak.

A nap zárásaként a csoportok összegzése következett, majd kötetlen beszélgetés a szendvicsebéd mellett. Az esemény egészében nemcsak szakmai tudást, hanem mélyebb megértést és reflexióra hívó kérdéseket is adott. A szervezésben a BUSZSZH további konzorciumi partnerei – a Budapesti Módszertani Szociális Központ és Intézményei (BMSZKI), valamint a Magyarországi Református Egyház Kallódó Ifjúságot Mentő Misszió Drogterápiás Otthona – is aktívan közreműködtek, tovább erősítve a hálózati együttműködést. A Száraz November zárókonferenciája így méltó lezárása lett annak a programsorozatnak, amely a tudatosságot, az önismeretet és az együttműködést helyezte a középpontba, hozzájárulva a segítői közösségek összefogásához és szakmai jelenlétének erősítéséhez.