A Szeretetszolgálat Közép-magyarországi Régiójának fiatal önkéntesei – Somogyvári Fanni, az önkénteskoordinátorok vezetője szervezésében – már hét éve járnak rendszeresen Monorra, hogy a kisváros Tabán elnevezésű, szegregált területén – ahol Máltai Jelenlét program működik – élő cigány gyerekekkel barátságokat kössenek, programokat szervezzenek nekik. December 7-én adventi együttlétre hívták őket.



A nap kezdetén csapatokat kellene alkotni, de nagy a zsivaj, közel ötven gyerek érkezik. A szervezőknek van ötletük a megoldásra, kiviszik a gyereksereget a ház elé és a járdán megfuttatják őket, hogy kicsit engedjen a magukkal hozott feszültség. Visszatérve már jobban megy a csapatok kialakítása, az önkéntes fiatalok választanak maguknak a gyerekek közül. Először Barlay Rita viszi el a nagyfiúkat, meglepően engedelmesen követik. Aki foglalkozott már kamaszokkal, tudja: ez csak egy módon lehetséges, ha nagyon szeretik és bíznak benne. Utána a többiek szólítják a gyerekeket, név szerint mindenkit.

A nap fénypontja a toronyra mászás hevederrel. Az Axoncord Kft, egy ipari alpinizmussal foglalkozó cég építi fel reggel a tornyot, hatalmas szerkezet, már felállítani is művészet. Az egyik oldalán rekeszmászással lehet feljutni, a másikon az állványon lépcsőzve a célig, a torony tetején függő kis zacskóig, amelyben egy Mikulás-csoki várja az ügyes akrobatákat. Természetesen mindenki kötéllel és hevederrel van biztosítva.



A cég adományából egy csocsóasztalt is vásároltak a Tanodának, az egyik állomáson éppen az a feladata a gyerekeknek, hogy ezt összeszereljék. Az egyik önkéntes fiatal nagyon gyakorlottan irányítja a félkész asztal körül nyüzsgő, több száz darab alkatrészt összerakni készülő gyereket, és bár állítása szerint sosem rakott még össze ilyet, flottul halad előre a folyamat az egymást váltó csapatokkal.
Bent a Tanoda épületében adventi hangolódást szerveztek mesével, gyertyagyújtással. Egy városról, szól a mese, ahol a foltmanók az ügyetlenekre szürke foltokat, az ügyesekre arany csillagot ragasztanak. Az egyik lányon nincsenek foltok, kérdezgetik tőle, ez hogy lehet. Elmeséli, hogy szokott találkozni Élivel, a mesterrel, aki mindannyiukat megalkotta. Az egyikük elmegy a mesterhez, aki elmondja neki: úgy szereti őt, ahogy van, amilyennek teremtette, ő így tökéletes, akármit gondolnak róla a többiek – és akkor elkezdenek leesni róla a foltok. Somogyvári Zoltán, azaz Soma mesél a gyerekeknek, azt remélve, hogy a mese megérik a gyerekek lelkében, később is emlékeznek majd rá. működik bennük. Ott helyben pedig mindenki kap egy csillogó, arany színű matricát a kabátjára, ami azt szimbolizálja, hogy ő értékes, és úgy jó, ahogy van.



A másik szobában kézműveskedés zajlik, az egyik önkéntes lány elmeséli a csapatoknak, hogy ugyanolyan gyerekek laknak Kárpátalján, mint ők, de háborúban élnek. Készül számukra asztaldísznek karácsonyfa és angyal, ezeket még karácsony előtt elviszik Beregszászba.
Ahogy telnek az évek ebben a jól szervezett önkéntes szolgálatban, egyre jobban látható, milyen mély kötődés alakul ki a gyerekek és a fiatalok között. Somogyvári Lencsi, aki biológia szakos egyetemista, elmeséli, hogy már három éve jár ide, nagyon szereti a gyereket, sok figyelmet, szeretet adnak, rögtön odajönnek hozzá, mesélnek. Fontosnak tartja megtanulni mindenkinek a nevét, mert ez sokkal személyesebbé teszi a kapcsolatot. 

Barlay Rita lassan hét éve jár Monorra, az önkéntes csoporton belül egy különleges feladatot vállalt, a kamaszokkal foglalkozik. Most éppen tizenegy fiút fog össze – akik eleve együtt bandáznak, elképzelhetjük, hogy nem könnyű velük –, ilyenkor öröm számára azt látni, hogy úgy játszanak, mint a kisebb gyerekek. És hogy mit jelent számára a monori önkénteskedés? „Az egyik legfontosabb dolog az életemben, hogy ide jöhetek. Fel is tölt, és jó is adni nekik, látni, hogy fejlődnek, hogy talán kicsit tudunk nekik segíteni.”