Voltál filmkészítő, színházcsináló, rendezvényszervező, jelen időben legfőképp író. Aktív tagja vagy a pasaréti ferences közösségnek, színjátszó csoportot vezetsz a plébánián, dolgozol a jezsuitákkal, színdarabot és regényt írsz, tizenöt éve rendezed a Nemzeti Vágtát. És ez csak egy gyors felsorolás. 2003-ban egy interjúban azt mondtad, meg kell tanulnod nemet mondani. Lehet, hogy ezt mégsem sikerült igazán megtanulnod…

Néha már sikerül. Mert a testem figyelmeztetett. De nehéz nemet mondani, főleg a jó ügyekre.

Például olyankor, amikor éppen az új darabod ősbemutatóját próbáljátok a Madách Színházban, és jön egy háború a szomszédban…

Először akartam szervezni egy jótékonysági koncertet ott a templom környékén. De valahogy nem ment. És egy pár héttel később jött a gondolat, hogy inkább az Arénában kellene csinálni, és akkor az beindult.

Hogy találnak meg ezek az ügyek?

A Szeretet Koncert például egy ima utáni gondolatból született. Az ukrán háború kérdése nagyon izgatott. Az első napokban rögtön befogadtunk menekülő családot.

Hogyan alakult ez? Meddig voltak nálatok?

Az egyik család csak egy hétig, egy másik most hosszú távon ott van.

De mi indított erre? Mert persze, sokan adományoznak, beállnak önkénteskedni, de hogy valaki megnyissa az otthonát, azért az egy komolyabb lépés.

Szerintem ezt nem kell misztifikálni. Abban a pillanatban, amikor megnyitod az otthonodat, ilyenen nem gondolkozol. Kint voltam a Keleti pályaudvaron önkéntesként, fogadtam a határról a jezsuiták buszait, el kellett osztanom az embereket ide-oda szállásokra. És akkor pont volt egy család, akinek nem volt szállása. Négyen voltak, két nő, két gyerek. Gondoltam, mit vacakoljak még három-négy telefonnal, elviszem őket haza. Ők csak egy hétig voltak itt, aztán persze rájöttünk, hogy ez nem olyan egyszerű.

Mert abban a pillanatban beköltözik a háború a lakásodba.

Ezt hogyan kell érteni?

A legkeményebb az volt, amikor már én is azt éreztem, hogy húha… amikor reggel kimentem az előszobába, és ott ült halálsápadtan a két nő. Nézték a netet. Lebombázták a laktanyát, ahol az egyikük férje van, 170 halott. És a férjed? – kérdeztem. Hát, nem értük még utol… És az a fél óra pokoli, amíg ki van kapcsolva a férfi telefonja, és nem lehet elérni... Aztán felveszi, és kiderül, hogy már kimenekültek az erdőbe, és megúszta egy térdficammal… Ezek után mit mondasz? Akkor menjünk el délután az Állatkertbe! Nem tudsz mást csinálni, mint hogy oldod őket, megpróbálod elterelni a figyelmüket, viccelődsz, a gyerekekkel játszol, minden nap megöleled őket hosszan.

A feleséged és a kislányaid hogy fogadták, amikor hazatértél a családdal?

A családom is teljesen benne van. A pályaudvarról természetesen felhívtam a feleségem, közösen döntöttünk. Az első család után azt mondtuk, hogy hosszú távon átgondoljuk, mit tehetünk, mert szembesültünk azzal, hogy bejön egy olyan traumahalmaz az életedbe, ami napi szinten hat rád, és nem tudod felülírni azzal az alap szeretetérzéssel, amit adni tudsz nekik. Mert ők folyamatosan kapcsolatban vannak az otthonnal, a háborús hírekkel, a rokonokkal, a barátokkal, a halállal. Itt ők elveszettek, főleg, ha ukránok, akik nálunk is voltak Kijev környékéről, nem beszélik a nyelvet, mindenben segítségre szorulnak. Gyakorlatilag kapsz plusz három-négy gyereket, akikkel foglalkoznod kell. Ehhez kell egy lelki erősség. És akkor a családommal közösen azt mondtuk, hogy rendben van, de csak rövid távra.

Mégis van nálatok már hetek óta egy újabb család, és valószínűleg még hónapokig maradnak is.

Tulajdonképpen ez egy angyali történet. A feleségem pótmamája, aki 90 éves volt, s nagyon szerettük, elment. És ott maradt üresen a lakása. Akkor azt mondtuk, hogy ebbe a lakásba viszont hosszú távra is be tudunk fogadni családot.

És most ki lakik ott?

Egy kárpátaljai család, akiknek nemrég, május 25-én már itt született meg a gyermeke, Veronika. Azt beszéltük meg velük, hogy fél évre teljesen ingyen és bérmentve odaadjuk nekik a lakást, amiben a Máltai Szeretetszolgálattól kapunk segítséget. A máltai befogadási programban támogatják a lakás bérleti díját. Mi úgy döntöttünk, hogy amit bérleti díjként megkapunk, azt egyből tovább is adjuk a családnak, hogy ők gazdálkodjanak belőle. És majd fél év után újragondoljuk, hogyan tovább. Ők kezdettől szerettek volna valamit fizetni, mert az apa rögtön elment dolgozni, de nem hagytuk, mert itt az újszülött, és ez azért most teljesen más, mint egy egyszerű albérlet. Most meg kell erősödniük. De szerintem ez teljesen természetes. Elment a 90 éves szerettünk, jött egy másik család, és megszületett a gyerek. Ez egy angyali történet, amelyben jó benne lenni.

Meskó Zsolt mély hite, józan világlátása, és humora nemcsak művein, de rendezőként/producerként jegyzett munkáin is átsugárzik

 

Olyan magától értetődő természetességgel beszélsz a segítségnyújtásról, a felelősségvállalásról. Ez mindig is az életed része volt?

Kaptam otthonról egy jófajta nevelést, természetes volt, hogy segítünk. Az én családom sem volt jómódú, a szüleim sok segítséget kaptak, hogy megteremtsék az alapokat. Én egy háromszobás albérletbe születtem, ami ugye egy lakás volt, de minden szobában mások laktak. Nem volt kérdés, hogy segítünk másoknak. Sok kortársunkhoz hasonlóan nekem is gyakran mondták, hogy ha rossz leszek, beadnak a javítóintézetbe. A szocializmusban ez gyakori mondás volt, de van egy barátom, akinek az apja valóban megbeszélte egy intézet vezetőjével, és bevitte egy napra a saját fiát. Ő ezt azóta sem heverte ki. Engem az apám nem vitt el a javítóintézetbe, de elkezdtem érdeklődni, hogy mi ez, kik kerülnek oda. Amikor tizennyolc-húsz éves voltam, elkezdtem utánaolvasni, és megtudtam, hogy többfajta van, köztük az olyan nevelőintézet, ahol árva és szüleik nélkül élő gyerekekről gondoskodnak. Ekkor találtam rá Fótra. Amikor az első vállalkozásomat alapítottam, elhatároztam, hogy segíteni fogok nekik. Vittem segélyt, megismerkedtem a gyerekekkel, és megkérdeztem, mikor van a legnagyobb szükség a segítségre. Kiderült, hogy karácsonykor, mert mindig van negyven-ötven gyerek, akiknek tényleg nincs senkije, és bent töltik az ünnepet. Kitaláltam, hogy december 25-én bérlek egy buszt, és elvisszük a gyerekeket színházba, vacsorázni egy étterembe, és egy budapesti városnézésre. Ezt csináltam több mint húsz éven keresztül, amíg működött a Fóti Gyermekváros.

És ennek az élménye sok más hasonlóhoz vezetett.

Persze, mert akkor ott rengeteg cigány származású gyerekkel megismerkedtem. Elkezdtem támogatni ilyen alapítványokat, elmentem cigány gyerekek táborába segítőnek, utána azt a falut, ahol ez a tábor volt, anyagilag is támogattam, segélycsomagokat vittem oda. A ferences kapcsolat révén a Kárpátaljai Ferences Missziót évtizedekig támogattam. Ez egy nevelési minta vagy egy alapérzés, hogy ha problémával találkozom, akkor segíteni kell.

Ha fekszik egy ember az utcán, akkor azt nem kerüljük ki, hanem odamegyünk, elsősegélyt nyújtunk.

Visszatérve a jelenbe, tehát eldöntötted, hogy az Arénában legyen egy nagy koncert. Hogyan tovább?

Hiszek abban, hogy a legjobbat akkor tudjuk tenni egy ügyért, ha a saját területünkön cselekszünk. Kialakult a fejemben egy nagyszabású segélykoncert ötlete. Beszéltem Ács Petivel, az Óbudai Danubia Zenekar ügyvezetőjével, hogy csatlakoznának-e, amire rögtön igent mondott. Jött a Demján Sándor Alapítvány, konkrétan Demján Sándor özvegye, Lídia, aki azt mondta, hogy ha az Aréna kapcsán költségek merülnek fel, akkor azt ő állja. És azt éreztem, hogy ez egy jó út. Hívtam a segélyszervezeteket, és mindenki nagyon lelkes volt, mert ez egyúttal az önkénteseknek is lehet egyfajta köszönetnyilvánítás. Hívtam a művészeket és a technikai szolgáltató csapatokat, mindenki igent mondott. Összejött egy nagyon magas művészi színvonalú csapat, és az lepett meg minket, hogy ezzel nem akart foglalkozni a média. Ebben talán benne volt az is, hogy elértünk a hárítás szakaszába. Győri-Dani Lajos máltai ügyvezető alelnök mondta még a háború első-második hetében – és akkor döbbenten hallgattam –, hogy minden ilyen válságnak szakaszai vannak. Az első két hétben mindenki segíteni akar. Ez a harmadik hétre ér a csúcsra, ott van egy stagnálás, majd egy visszaesés az ötödik hétig, és a hatodik héten pedig megjelennek az ellenhangok. Azt mondják az emberek, hogy ez nem a mi problémánk, hagyjanak minket békén. Mindenki próbál hátralépni, és élni a saját életét, mert már nem bírja elviselni ezt a terhelést…

Épp ez utóbbi időszakban kezdtétek el szervezni a koncertet…

Igen, és valószínűleg ez volt érezhető a médián is, a támogatói jegyeladásokon is. De azért ott volt 6-7 ezer ember. És szerintem egy csodát éltünk meg.

Hatezer ember előtt közel száz művész lépett színpadra a Szeretet koncerten az Arénában (fotó: a szervezők)

 

És közben adományt is gyűjtöttetek két kárpátaljai gyermekotthon javára. Sok szó esett akkor arról, hogy szabad-e egy színpadra állítani ukrán és orosz művészeket, mert milyen békét támogatnak azok, akik ezt teszik. Milyen békét támogatott ez a koncert?

Azt gondolom, hogy a művészet mindig az igenmondásról szól. Tulajdonképpen ebben hasonlít a krisztusi tettre, hogy elsősorban igeneket mondunk, és csak a bűntől határolódunk el. Ez a koncert is az igenmondások alapján született. Az orosz és az ukrán művész színpadi közös jelenléte a béke reménysugara. Mert ha a művészek a barikádok fölött kezet tudnak fogni, akkor ez olyan szereteterő, ami ki tud sugározni azok felé is, akik éppen a barikád két oldalán vannak. Egy alkotó számára ez a közös jelenlét nem arról szól, hogy elbagatellizálnánk az egyik oldal felelősségét, és hogy gyilkosok és áldozatok között bocsánatkérés nélkül próbálunk álbékét sugallni, hanem a reményről szól. Arról a reményről, hogy annak ellenére, hogy ezek az országok hadban állnak, mindkét oldalon vannak olyan emberek, akik a békét közösen óhajtják, és hajlandóak egymásnak kezet nyújtani, és ezt erősíteni kell. És nagyon büszke vagyok arra az orosz és ukrán művészre, aki vállalta, hogy közösen fellép egy színpadra, és egyszerűen fantasztikus volt, ahogy ők játszottak.

Több erős, jelképesnek tekinthető pillanat volt a Szeretet Koncerten.

Amikor elképzelsz valamit, akkor van egy víziód, és az a gyönyörű, hogy ami megszületik, az sokkal több lesz annál. Azt senki nem képzelte el, hogy milyen ereje van annak, amikor a nyolc segélyszervezet, amelyik a terepen együtt dolgozik, együtt megjelenik a színpadon. Vagy ahogy a nyolc segélyszervezet vezetője egymás után beszél két-két percet videóüzenetben. Utána mondták, hogy még soha nem látták őket így együtt. Ugyanígy olyan művészek, akiket nem látsz együtt máskor, együtt zenéltek, egymás kezét fogva hajoltak meg. Mindegyik azt mondta utána játékosan, hogy Zsolt, mikor lesz ilyen koncert legközelebb?

És közben ott volt több ezer olyan önkéntes, aki február 24. óta gyakorlatilag éjjel-nappal a menekülő emberekért dolgozott. Neked milyen személyes tapasztalatod van az önkéntességről?

Szerintem az önkéntesség a közösségben való gondolkodást jelenti, hogy túllépek a saját érdekeimen. Ha ez egyszer megtörténik, akkor már ezen az úton tudsz haladni. És akkor mindegy, hogy milyen fórumon vagy milyen szervezetnél csinálod, vagy hogy az utcán lépsz oda valakihez és segítesz, vagy az esti imában imádkozol érte, vagy befogadsz családot. Szerintem egyszer kell átlépni ezen a határon, és megérzed ennek a közösségben való létezésnek az erejét és felelősségét. Nekem mindig az az alapgondolat, hogy mi lenne, ha én lennék a túloldalon. És ehhez nem kell hívőnek lenned. Azért az segítség persze, ha elmélyedsz az Istennel való viszonyodban, és látod, hogy ez ott van az alaptanítások között. És amikor ott vagy benne, akkor megtapasztalod, hogy ez óriási öröm is. Hordozod a drámáját és az örömét is. Mert mekkora öröm, hogy született egy gyermek! Szívet melengető érzés, hogy van Veronika, és hogy abban a kiságyban alszik, amelyikben a mi gyerekeink is aludtak. Azért ezt nagyon jó megélni. Valódi ajándék.

Igent kell mondani, ebből születhet a krisztusi tett.

 

Hit és felelősség: A tizenötödik című musical a Madách Színház társulata számára is személyes üggyé vált (fotó: Parák Eszter)

 

Az áprilisban a Madách Színházban hatalmas sikerrel bemutatott darabodnak, A tizenötödiknek is egyik fontos kérdése az igenmondás. Öt éve dolgoztatok Derzsi György zeneszerzővel az 1848–49-es szabadságharcot Kazinczy Lajos, a tizenötödik aradi vértanú életén keresztül bemutató musicalen. Mit tanultál az évek során Kazinczytól, ettől a fiatal ezredestől?

Ezen még nem gondolkoztam. Különös, hogy gyerekkoromban úgy képzeltem a hősöket, hogy feláldozzák az életüket, ha az kell…

Erre ő a darab tizedik percében elénekli, hogy tévedés történt, még élni akarok...

Igen! Itt van ez 28 éves férfi, akit elfognak, és nem akar meghalni. Hogy van ez? Menti az életét! Egy '48-as hős?! Ez a kontraszt döbbenetes. Elfoglalja Nagysallót úgy, hogy ágyútűzben leszáll a lóról és gyalog vezeti a szuronyrohamot, aztán a tárgyaláson meg mentegeti magát. Alapvetően ez izgatott. Nagyon tiszta hite volt, például abban, hogy jót tesz, ezzel szolgálja a hazáját. Egy katonai zseni volt, és józanul nézte, mi a feladat. Például felállítani az utászzászlóaljat. Hitt a céljaikban, és átérezte az egyéni felelősségét. Többször volt olyan, hogy feladtam volna ezt a darabot. Megkerestünk színházakat, de sehova nem kellett. Csüggedtem. És egyéb ügyek kapcsán is többször van bennem, hogy feladom. De ha mélyen nagyon hiszel valamiben, ha tényleg van egyfajta küldetéstudatod, és a Jóistennel is tisztázott, hogy rendben van a dolog – mert nagyon fontos, hogy kikerüld az ego csábítását –, akkor ki kell tartani végig. Akkor is, ha lelőnek, ha börtönbe zárnak, ha nem fogadnak el. Mert azt az ajándékot kaptad, hogy felmutasd az Igazság egy részletét. Felelősséged van. Eddig tizenkilencezer ember látta a darabot. Ha Gyurival feladjuk pár évvel ezelőtt, amikor egy igazgató azt mondta, hogy ez nem fog kelleni a közönségnek, akkor tizenkilencezer embernek most nem lenne öröme benne. De ugyanígy a Szeretet Koncertnél is, ha feladom, vagy hallgatok azokra a szirénhangokra, hogy ezt nem kell megcsinálni, akkor az a hat-hétezer ember, aki ott volt, nem éli át azt a lúdbőrözős pillanatot, hogy valami csoda született. Vannak ügyek, amelyeket el kell engedni, de van, amit nem lehet elengedni. És alázatot tanultam. Mert ezeknek a tiszteknek, férfiaknak volt alázata. Kazinczynak is és a tizenháromnak is. Hittek az ügyben, és azt is elfogadták, hogy az ügy elbukott, és abban az ügy-elbukásban is tudtak szabadok maradni. Ez nagyon szép. A tizenhárom aradi vértanú a halála pillanatában is mind szabad volt, és ettől volt félelmetes az erejük, és ez az erő hat ma is. Szerintem erre tanítanak ők, hogy alázattal és hittel, végig kitartva meg lehet teremteni a szabadságot akkor is, hogyha éppen minden ellened szól.

Az interjú nyomtatott formában a Máltai Hírek 2022/2. lapszámában jelent meg.