„Talán nincs is Magyarországon olyan család, ahol ne jelenne meg valamilyen módon a függőség. A szenvedélybetegség az aktuális válságokon – háború, gazdaság nehézségek – túl a társadalmunk egyik legfontosabb ügye, mert alig van, aki nem érintett általa. (…) A gyermekekben a közösség jövőjét, az idősekben a saját személyes jövőnket látjuk. Ma azért vagyunk itt, hogy ezt a jövőképet formálni tudjuk azzal, amit képviselünk. Azoknak a gyerekeknek, családoknak az építésével, szeretetével és támogatásával, akiknek mindebből kevesebb jut a függőség miatt. E munka sikere pedig nem mérhető számokkal és indikátorokkal: itt a siker embertől emberig érkező ajándék, egy emberi fejlődés, ami kapaszkodót, lehetőséget és reményt jelent arra, hogy a másik élete jobbra fordulhasson” – Győri-Dani Lajos, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat ügyvezető alelnöke ezekkel a  gondolatokkal nyitotta meg az ötödik alkalommal megtartott Apa, Anya, pia Konferenciát az Elfeledett Gyermekekért, amelyet a Szeretetszolgálat Fogadó Pszichoszociális Szolgálata rendezett október 11-én a MoM Kultban.

Jég-apa, pók-anya

Az első programblokk Dr. Kapitány-Fövény Máté előadásával indult, aki az addikció örökletességéről, az epigenetikai tényezőkről és a függőségben érintett családok családdinamikájáról beszélt. Mint mondta, a legtöbb kutatás szerint a függőségek 50%-ban genetikusak, és 50%-ban tanult viselkedésmódok. Az epigenetikai tényezők legalább annyira meghatározóak, mint a DNS: felül is írhatják a gének kifejeződését – nemcsak az adott embernél, de az utódainál és további generációknál is. Kiváltképp igaz ez a traumákra. Holokauszttúlélők és leszármazottaik vizsgálatai során bizonyították a transzgenerációs hatásokat: stresszhelyzetben sokkal erősebb idegrendszeri választ adnak azok, akiknek valamely felmenőjét ilyen megrázkódtatás érte, még akkor is, ha ők maguk nem szenvedtek el traumát. A bántalmazás, az elhanyagolás és a szülői (nem csak az anyai!) szerhasználat is erőteljes epigenetikai tényező. A traumaörökítés másik aspektusa, hogy a bántalmazottak nagy része később maga is bántalmazóvá válik. A segítő folyamatot minden esetben traumaszűréssel volna érdemes kezdeni – hívta fel a figyelmet az előadó.

Az addikt családok működése sokszor a „jég-apa, pók-anya” mintát mutatja: az apa gyakran erőszakos, távolságtartó, agresszív, de valójában másodlagos szerepet tölt be az anya mellett, a gyereket következetlenül neveli (pl. megpofozza egy elejtett fagyiért, de nevetgél, ha verekedik a játszótéren), és a gyermek nem érti meg mellette, mik a világ keretei, elvárásai. Ezzel szemben az anya engedékeny, rátelepedő, infantilizáló, manipulatív, magához láncolja a gyermeket, aki sokszor belemegy a játszmába, mert kényelmes neki. Jellemző még a trianguláció (a gyermek bevonása a szülők konflliktusaiba), az érzelmek tabusítása, valamint a gyerek szülősítése, vagyis parentifikációja.

Amikor az intézmény „képbe kerül”

Szécsi Judit, az ELTE TÁTK adjunktusa a szociális és gyermekvédelmi intézményekben megjelenő „elfeledett gyermekek” szempontját vizsgálta: az ellátórendszerben ugyanis a gondozott gyerekek és a velük foglalkozó szociális szakemberek között egyaránt jelen van a függőségtől való érintettség. Általában ez az első intézményi színtér, ahol az addikt családok megjelennek (előbb járnak itt, mint például rehabilitáción). Ám ezekbe az intézményekbe zömében nem a fő gondjukkal érkeznek – vagy nem a függőséget azonosítják fő gondjukként –, hanem járulékos nehézségek, következmények miatt jönnek (például iskolai hiányzások, gyermekelhanyagolás, anyagi probléma). Az őket fogadó munkatársaknak azonban sokszor nincs az addikcióra vonatkozó szakmai kompetenciájuk, és a gyermekvédelmi rendszerben sincs protokoll a függő szülők gyermekeire vonatkozóan. Szécsi Judit bemutatta a függő családban nevelkedő gyermekekre jellemző sebzettségeket – pl. az elszigeteltséget, az elveszett gyerekkort, az otthontalanság-érzetet, az intim kapcsolódás nehezítettségét –, ám kiemelte azokat a jellemvonásaikat is, amelyekre a gyermekvédelmi dolgozók építhetnek a segítő folyamatban. Ilyen például a terhelhetőség, a kitartás, a hűség, a szociális képességek, az érzékenység. Az előadó szerint szociális munkásként a jól segítés legfőbb eszközei a figyelem (az érintettség észrevétele), az összefüggések megértése (tanulás, önképzés), a bagatellizálás, az ítélkezés és a minősítés kerülése, a megfelelő szakemberhez delegálás, és mindenekelőtt az önismeret, a saját sebzettségek feldolgozása. Fontos tudni, hogy a függő szülők gyermekeinél szinte csak a tapasztalati tanulás útjai működnek, az üzenet verbális úton (az ellentmondásos és kiszámíthatatlan szülői viselkedés miatt) hozzá nem tud „megérkezni”. Szécsi Judit kitért a szenvedélybeteg családban nevelkedett segítőkre is, akiknél fennállhat a veszélye különböző játszmáknak (az „omnipotens” segítő, a „megmentő” szerep, a „bíró” segítő stb.), ám az egyéni motivációk felmérése, a tudatosság (önreflexió, szupervízió, team-munka) segíthet ezeket elkerülni.

Megtörni a kört: prevenció hátrányos helyzetű gyerekek között

Tőkés Tibor, a Baptista Szeretetszolgálat munkatársa a nyírségi szegregátum apró falvaiban, többek között Rohodon, Besenyődön és Magyon tart foglalkozásokat gyerekeknek a Máltai Szeretetszolgálat kiadványaira, illetve Jerry Moe módszertanára építve. A gyerekek életkörülményeire a katoikus környezet, a folyton változó szabályok és a napról napra való túlélés jellemző, családon belül pedig gyakori a függő családtag, a nárcisztikus férfi-kodependens nő örökített mintája, az egyszerre mindenható és kiszámíthatatlan szülő képe, a folyamatos határátlépés (az intim terek, önálló személyiségként való elismerés hiánya) és a traumatizálás. Jellemző az érzelmek elfojtása, az érzelemblokkolás pedig torzítja a személyiség fejlődését. Tőkés Tibor szerint hiba a szegénységet anyagi vagy etnikai problémaként leírni: úgy véli, a probléma kezelése nem lehetséges a pszichológiai aspektus nélkül. A reziliencia kialakításában kritikus jelentőségű, hogy legyen egy elérhető, megbízható felnőtt személy a gyermek környezetében. Mint mondta: „A gyereket nem érdekli, mekkora tudásod van, csak az, hogy mennyire fontos neked.”

Tőkés Tibor képekkel is szemléltette a foglalkozások módszertanát, az alkalmazott játékok négy típusát: a tudásátadásra irányuló szenvedélybetegség-játékokat, a megküzdési stratégiákat fejlesztő „problémamegoldó-öngondoskodó” játékokat, az érzelemkifejezést előmozdító „érzés-játékokat”, valamint az önbecsülést támogató „önértékelés-játékokat”. Ezek közé tartoznak a Máltai Szeretetszolgálat kiadásában megjelent Szimat és Hogyan folytatod? kártyajátékok, az érzés-kövek, az úgynevezett „szerencsétlenség-kerék”, vagy a jótulajdonság-zacskók: a gyerekek elismerő szavakat írnak egymásról, s a kapott dicséreteket papírtasakokba teszik, majd hazaviszik.

Akik a kiutat tapossák

Az első szünetet meglepetésakció követte: a Fogadó Pszichoszociális Szolgálat munkatársait személyes hangvételű levelekkel köszöntötték az egykor vagy jelenleg is AAP-csoportokban gyógyuló érintettek. A levélrészleteket a közönség tagjai olvasták fel, a segítők mindezt a színpadon hallgatták: „Kulcsot kaptam, ami kinyitotta a saját ajtómat végre.” „Itt kimondhattam olyan mondatokat, amiket mások előtt nem mertem – itt viszont értő fülekre találtak.” „Igazi megértést, meghallgatást, segítséget, reményt kaptam tőletek. Az üzenetem a nagybetűs KÖSZÖNÖM.”

Dr. Marjai Kamilla addiktológiai konzultáns az érintettként való segítővé válás útjáról beszélt. A tapasztalati szakértő vagy saját élményű segítő gyakori jelenség, egyrészt mert az elszenvedett sérülés „előhuzalozza” a segítő kapcsolatban nélkülözhetetlen empátiát és érzékenységet. Nem véletlen, hogy a segítő szakmáknál, például a terapeutai pályán a jelöltek 73%-a az érintettség miatt választja ezt a hivatást (Barr, 2006). A felépülő helyzet azonban önmagában nem tesz alkalmassá valakit a segítésre. A saját élményű segítők szerepkonfliktusba kerülhetnek és túlkompenzálhatnak a professzionális szerepekben. A felépülő ember többféle indítékkal fordulhat a segítő szakma felé: ilen az elismerésre irányuló szükséglet, a hitelesség vágya, a hatalom, kontroll vágya, de állhat a háttérben a parentifikáció, vagy az intimitás tét nélküli átélésének lehetősége. A pozitív indíték viszont – ami nem kevésbé gyakori – a hála: a kapott segítség viszonzásának igénye. Marjai Kamilla szerint sebzett segítőként érdemes végiggondolni, hogy a segítségnyújtáshoz kapcsolódó büszkeség mélyén nem lapul-e ott a szégyen: a hübrisztikus büszkeség (dölyf, gőg) és a szégyen ugyanis ugyanannak a lelki sebnek a két oldala, a kettő együtt jár. 

Épülni abból, amit KAPtunk

A délelőtti program utolsó fellépője Kovács András Péter volt, aki megrendítő vallomást tett arról, milyen gyermekkort jelentett számára édesapja alkoholbetegsége, és hogy ezek a tapasztalatok hogyan járultak hozzá ahhoz, hogy humoristaként váljon ismertté. A népszerű standupos úgy beszélt, mint aki egy bensőséges baráti beszélgetésben válaszol a „Mi történt veled?” kérdésre. Nem rutinból, nem is úgy, mint aki hónapokig csiszol egy-egy jó poént, és nem is úgy, mint akiből terápiás csoportban szakad fel a mondandó. Sodró, ugyanakkor befelé tekinteni késztető, szívből jövő kacajra és ugyanonnan sarjadó könnyekre fakasztó tanúságtétele tapinthatóvá tette a teremben a kölcsönös együttérzést. Részletek a vallomásból:

„Keveset nevettünk otthon, és nem tudtam, szabad-e egyáltalán ezt megengedni magamnak. Nem voltunk boldogok, de erről apám nem vett tudomást, az ital ebben segített neki. Ha megengedtem magamnak mégis, akkor rögtön jött a bűntudat. (…) Mikor őt elvesztettük, akkor került ki a torkomból a huszonéves gombóc, és próbáltam megengedni a boldogság luxusát. Persze nem sikerült, de akkor már legalább tudtam, hogy van ilyen lehetőség. Ekkor döntöttem úgy, hogy belevágok a humorba. A humor mint az önkifejezés útja számomra teljesen adott volt. Nem is kérdés, miért. Én próbáltam otthon viccel elütni a drámákat, felvidítani lelombozott édesanyámat, lazítani a feszült helyzeteket. Kifelé ezzel a könnyedséggel próbáltam elhitetni, hogy minden rendben van. (…) Már fiatalon küzdöttem a figyelemért, és a színpadon most megpróbálom a „nagyölelést” megkapni máshonnan: a közönségtől. A szeretethiány az emberben sok mindent eredményez: bennem azt, hogy kétszer is meggondoltam, meddig megyek el egy barátságban vagy egy párkapcsolatban. Ha nem tudod hazavinni a barátaidat, mert szégyelled az apádat, akkor nem tanulsz meg kapcsolatot elmélyíteni, nem mered csak úgy hagyni magadat szeretni (…) A közönség tökéletes párkapcsolat. Mert nagyon-nagyon szeretnek, de csak kis időre – és utána mindenki tudomásul veszi, hogy vége, ennyi volt, nincs sértődés. És nem kell utána SMS-eket küldözgetni… (…) Ha gyerekkorodban nem kapod meg egyvalaki szeretetét, később mindenkié kell. Ha az a szempár nem figyel rád, akkor nézzen az egész világ.”

„Megnyertem gyerekként a folyamatos éberséget. Nem tudnék úgy standupolni, ahogy most, ha nem lettem volna arra kényszerítve, hogy folyamatosan vizsgáljam az embereket és a világot. Megállás nélkül figyelnem kellett. Ha apám háttal állt, akkor is meg tudtam mondani, ivott-e, és hogy mennyit. Tudnom kellett látni, megérteni hangerőből, mennyi sört ivott, és ivott-e hozzá töményet. Két szóból tudni előre, lesz-e otthon patália. Ezt a fajta emberismeretet kamatoztatom: meg tudom látni mindannyiunkban az általánost, ezért tudjátok a magatokénak érezni, amit mondok, mert nem olyat mondok, ami csak rám jellemző.”

Láthatatlan árvák

Kovács András Péter az egyik szerzője a Máltai Szeretetszolgálat új kiadványának, a Láthatatlan árvák című kötetnek is. A konferencián ezt a könyvet is bemutatták, a délutáni program első kerekasztal-beszélgetésén e könyv társszerzői és szerkesztői vettek részt. A kötet jellegzetessége, hogy a saját élmény ihlette szépirodalmi novellákat szakirodalmi kitekintés követi, amely nevén nevezi, segít megérteni a történetekben olvasott függőség-lélektani jelenségeket. A kötet utat is mutat a segítséghez: utolsó fejezetében megtalálható a Fogadó összes kapcsolódó kiadványának rövid ismertetője és az AAP csoportok elérhetősége is, a kimondhato.hu webcímmel együtt.

A délutáni program további részében műhelymunkákban vettek részt a vendégek: választhattak az alkohol és a felnőtté válás kapcsolatát megjelenítő népmese feldolgozása, illetve az Elefánt a nappaliban című kiadvány és a kapcsolódó gyakorlatok, játékok bemutatása között. A Mesék és életutak című kerekasztal-beszélgetésen az Újraépített életek, az Anyu megette a Holdat, a Gyermekek mentálisan sérülékeny családokban könyvek szerzőivel és a Viziló a nappaliban, valamint Az élet gyermeke könyvek fordítójával és műveikkel ismerkedhettek a résztvevők. Kormos Piroska szociálpedagógus az Amikor egy család bajban van című munkafüzet alkalmazási lehetőségeiről tartott saját élményű workshopot: a kiadvány a rajzolás által segít a gyerekeknek megérteni az alkohol- és szerhasználati zavarok alapvető fogalmait, és segít egészséges megküzdési készségeket kialakítani. Tokai Márta addiktológiai konzultáns és Sipos László szociális munkás egy Rogers-szemléletű encounter csoportot tartottak a résztvevőknek.

Az ötödik EGy Konferenciára mintegy kétszáz vendég érkezett. A nagy horderejű, össztársadalmi téma, a neves szakmai előadók és a sok résztvevő „akadémikus” légkört is eredményezhetett volna, de nem így történt. Az egymás érintettsége iránti empátia, sok elhivatott ember együttgondolkodása és a nap folyamán elhangzó személyes vallomások révén a konferencia olyan volt, amilyen a gyógyulás szokott lenni: méltó és bensőséges.

A konferencia videóközvetítése során készült felvételek elérhetők lesznek a Kimondhato.hu Youtube-csatornáján.

A képre kattintva galéria nyílik. A fotókat Kovács Bence készítette.