Veritatem diligis – „Te az igazságot kedveled.” Miért ezt a jelmondatot választotta püspökké szentelésére?

Ez a mondat az 51., latin számozás szerint az 50. zsoltárból való. Ebben a bűnbánati zsoltárban az imádkozónak a személyes igazságáról van szó, arról az igazságról, amelyik az ő számára most feltárul. Ez egyfelől a saját gyengesége, bűnössége – és Isten mégis kedveli őt, mint bűnös embert. Másfelől a gyengeség tapasztalatában benne van Isten igazsága is. Isten igazságát tehát úgy szeretjük meg, hogy elfogadjuk a sajátunkat is. Mivel Isten megkedvel bennünket, ezért tudjuk mi is egyre inkább megkedvelni az igazságot, Őt magát. Ez a kijelentés a zsoltároknak ahhoz a rendkívüli tapasztalatához igazodik, amelyikben az imádkozó ember Istenhez fordul, és közben ő is alakul. Ezt az őszinteségre épülő alakulást fejezi ki számomra a jelmondatom.

Imádságban és szolgálatban is sokszor szembesülünk az esendőségünkkel. Azt nyilatkozta: mikor hírül vette püspöki kinevezését, önt is megkörnyékezte az alkalmatlanság érzete.

Egyrészt igaz, hogy mi teljesen alkalmatlanok vagyunk, másrészt az is igaz, hogy mégis megtapasztaljuk, hogy csodák történnek körülöttünk. Lehet, hogy nem fizikai értelemben vett csodák, de mindig olyan események, amelyekben látjuk az emberi élet kivirágzását, látjuk a szabadság növekedését, mint Isten ajándékát. Volt ez a kampány, hogy „jót tenni jó”. Ha nem tennénk azt a kevés jót, amit meg tudunk tenni, akkor ezek nem történnének meg. Bár a segítésben, az odaadásban újra és újra megéljük a gyengeségeinket, sőt, néha a motivációnk hiányosságait, mégis azt látjuk, hogy mindezzel együtt van értelme.



Ön teológus, a hittudomány tanára. Tudós alkatként hogyan érintette, amikor a papi szolgálatban először találkozott megtört életű emberekkel?

Meg kell jegyeznem, hogy az én szolgálatom sohasem a legszegényebbek között zajlott. Az első éveknek inkább a tanítás volt a központi feladata, szombathelyi káplánként, teológiatanárként főiskolásokkal és gyerekekkel voltam sokat, akik között néha az elhagyatottsággal, a széthulló családok fájdalmával találkoztam. A plébániai karitász csoportban nem elsősorban a nélkülözés arcát, inkább a szenvedés lelki oldalát ismertem meg: olyan emberek sorsát, akik az alkoholizmusból nem tudtak kiszakadni, akiknek a házassági válságát nem sikerült megoldani. Talán volt bennem egy nagy adag idealizmus, amivel próbáltam mindig az eszményhez ragaszkodni, afelé nyújtózkodni. Később egy másik paptól hallottam azt a kifejezést, hogy a keresztény erkölcs „plafon-erkölcs”, nyújtózkodni kell, hogy elérjük. Közben mégis egyre jobban megértettem, hogy a megtörtségeinkkel együtt is szeretett lények vagyunk.

2007-től a győri hittudományi főiskola tanára, majd prefektusa is volt. Győri évei alatt a Máltai Szeretetszolgálat Gondviselés Háza fogyatékosok napközijében is szolgált lelkivezetőként. Mit tapasztalt a sérült fiatalok között?

Azt ismertem föl, hogy néha nagyobb érték helytállni, mint óriási léptekkel előre haladni. Találkoztam élethelyzetekkel, amelyeken nem lehetett változtatni, de amelyekben lehetett reményt adni. Ilyen tapasztalat volt a győri ápolási osztályra járni, és ilyen volt a Szeretetszolgálat fogyatékosok napközijében a fiatalokkal lenni. Az ő állapotukban nem várható lényegi változás, ezzel együtt minden nap érezni lehetett az örömüket, a ragaszkodásukat, a szeretetüket.

Gyakran gondolkodtam azon, hogy a keresztény lelkiségben hogyan van egyszerre jelen a világ megváltoztatására, az embertársaink életének szebbé tételére irányuló törekvés, illetve az, amikor megbékélve, szeretetben elfogadjuk és megéljük azt, ami éppen adott számunkra. Úgy tűnik, mintha ez utóbbi – nagy általánosítással – a keleti kereszténységben jobban jelen volna. De ez is része a keresztény hivatásnak. Mi sem akarunk csak hatékonyak lenni, hanem törekszünk felismerni Isten titokzatos jelenlétét a szegénység világában.

Barátsága a győri máltai napközi fiataljaival máig tart. Milyen közös élményekből született ez a bensőséges kapcsolat?

Mikor a napközi egyik munkatársa, Magyar Klaudia a győri hittanárképzőn tanult, tanára és témavezetője voltam. Ő akkor elsőáldozásra készítette a napközi fiataljait, és megkért, hogy az első gyóntatásukat, illetve a szentség kiszolgáltatását végezzem el. Én ezt megtettem, együtt készültünk erre a szép ünnepre. Aztán visszatérő vendég lettem, gyóntatni jártam hozzájuk, meghívtak a karácsonyi és húsvéti ünnepekre, volt, hogy sporteseményeken, hajókiránduláson jártunk együtt.

Röviddel Ferenc pápa megválasztása után egy római bizottság tagja lettem. Mikor a fiatalok ezt megtudták, megbeszéltük, hogy levelet írnak Ferenc pápának. Rajzoltak, üzeneteket fogalmaztak, nagyon lelkesítette őket a pápa személye. Több karácsonyon is, a liturgián túl, az ő műsoraikban volt egy-egy olyan megindító pillanat, amelyben rajtuk keresztül felragyogott a szeretetnek egy különleges minősége – ami végül igazán elhozta számomra az ünnepet. Nagy ajándék volt minden megtanult verssor, dal, vagy épp az a bátor kiállás, amellyel egy fiatal a legtöbbet adta magából.

Amikor egy-egy társuk súlyos betegséggel küszködött, s végül elhunyt, nekem az volt a feladatom, hogy a gyászfolyamatban mellettük legyek. Ahhoz kellett hozzásegíteni őket, hogy megfogalmazzák, kimondják a fájdalmukat.

Azt is láttam, hogy a sérültekért dolgozó munkatársak milyen sok más terhet is cipelnek a személyes életükben – és mégis oda tudnak állni a fiatalok mellé. Gyakran olyan helyzeteket élnek meg, amelyek nehezítik az egyház életébe való teljes bekapcsolódásukat. Ezalatt nem azt értem, hogy egyházi értelemben tökéletesnek kell lenni ahhoz, hogy más mellé oda tudjunk állni, mert nem a hibátlanság tesz erre alkalmassá. Sokkal inkább a közös reményben való osztozás, a közös elköteleződés, ami átjárja azokat, akik egymásért együtt vannak. Azt láttam, hogy a Máltai Szeretetszolgálat gyakran kiváló kreativitással, kezdeményező erővel áll nehéz helyzetben lévő emberek mellé.

„A papság lényege nemcsak liturgikus helyzetekben mutatkozik meg, hanem a másokkal való találkozás sajátos módját is jelenti” – mondta korábban. Mi a találkozásnak ez a sajátos módja?

A trienti zsinat a papság lényegét Krisztus áldozatának megjelenítésében, a szentmisében mint a keresztáldozat megjelenítésének különleges lehetőségében ragadta meg. Mivel hisszük, hogy az egyház az Eucharisztiából él, a papi és a püspöki szolgálat is egy olyan Eucharisztiában találja meg a csúcsát és forrását, ahol minden újrakezdődik. Az a reményünk, hogy ha nem is mindig éljük át egészen elevenen azt, ahogy az Eucharisztiából élet lesz, azért mégis innen fakad Krisztus valóságos jelenléte. Abban bízom, hogy minden gyengeségem ellenére sikerül a mindennapi találkozásokban is megélni valamit abból a szeretetből, abból az örömből, abból a figyelmességből, amelyre Isten tesz bennünket képessé.

A hatvanötödik zsoltár azt mondja Istenről: „Meglátogattad a földet és megitattad, áldásod bőségével elárasztottad”. Isten érkezése itt látogatás, és mi, emberek ezt próbáljuk utánozni. Csak a találkozás talán jobban kifejezi, hogy olykor esetlegesen, váratlanul, máskor meg tervezetten, szándékosan próbálunk utat találni egymáshoz.

2021-ben a Szuverén Máltai Lovagrend káplánja lett. Mi az, amit ugyanúgy megtalált a győri máltai napközi és a magyar máltai lovagok közösségében?

Azt, hogy a szeretet konkrét tetteket keres. Konkrét embereket, konkrét arcokat. A máltai káplánságom úgy kezdődött, hogy megkértek, havonta misézzek a Magyar Máltai Lovagok Szövetségének székházában. Ezt meg lehet tenni, gondoltam. Tavaly nyáron részt vettem a Lovagrend által szervezett ifjúsági táborban, ahová húsz országból négyszáz fiatal érkezett, a magyar csapat tíz kerekesszékes fiatalból és az őket kísérő önkéntesekből állt. Azt láttam, hogy mindenkinek „van embere”, aki gondosan vigyáz és jó szívvel figyel rá. Pedig egy huszonévesnek ma egyáltalán nem egyértelmű, hogy a reggeli mosdatástól az esti lefekvésig, az apró-cseprő dolgoktól a közös városnézésig mindenben együtt legyen egy fogyatékos társával. Amit bennük fölismertem, és amit a leginkább ki tudok emelni mint közös máltai pontot, az a másik ember iránti tisztelet, és ennek a tiszteletnek a tényszerű megélése, megjelenítése konkrét tettekben, egy alapvető keresztény elkötelezettséggel. Mindehhez, azt hiszem, egyfajta bátorság is hozzátartozik. A Máltai Szeretetszolgálat akcióit figyelve azt látom, hogy ezekben nagyon nagy adag bátorság van, ami a kreativitásnak is egy feltétele.

A misézésen és a protokoll-részvételeken túl mit csinál még egy máltai káplán?

Sok minden történik velünk, de mindig irányt, formát, középpontot keres az életünk és a keresztény elkötelezettségünk. A lovagrendek a sajátos kiállásukkal, a fogadalmaikkal és a már említett személyre szabott törődéssel ezt próbálják láthatóvá tenni. A máltai káplánság a Lovagrend közössége iránti lelkiatyai feladatokat jelent. Ha például a Lovagrend fogyatékos embereknek, nehéz sorban élőknek vagy egyszerűen a saját tagjainak programokat, ünnepeket, zarándoklatot szervez, akkor a máltai káplán ezeken az eseményeken a lelki feladatokat ellátja. Részt vesz a közösség életében, és azokat a gondolatokat, amelyek a lovagrend hivatásában, imádságaiban megfogalmazódnak, a saját erejével is igyekszik a gyakorlatba átfordítani. Tehát mi, máltai káplánok egész nap azon gondolkozunk, hogyan lehetnénk egy kicsit jobbak…

Szerintem az esztergomi segédpüspök is egész nap azon gondolkozik! Mi járt a fejében, mikor a szentelésén ezeket a sorokat olvasták fel a pápai kinevező okiratból: „Úgy döntöttünk, hogy téged választunk erre a szolgálatra, kedves Fiunk, hiszen józanságodat, az ügyek intézésében való jártasságodat, lelkipásztori buzgóságodat különösen a Budapesti Központi Szeminárium rektori tisztségének ellátásában bizonyítottad”?

Van az a szófordulat, hogy sem megerősíteni, sem cáfolni nem tudom, ami elhangzott… De komolyra fordítva: a hivatalból érkező szónak sajátos súlya, igazsága és szépsége van. Én ezt úgy értékelem, mint bátorítást, megerősítést. A vágy, hogy valaki azt mondja, jól csináltad, mindenkiben nagyon mélyen benne van – bennem is. A szenteléskor valahol megéltem azt, hogy ez a kinevezés, mondjuk így, elismeri, hogy nem jártam egészen rossz úton, és hogy az egyház közösségében tudhatom magamat. És arról is szól, hogy az egyház lényege ilyen „kedves fiúi”, illetve atyai-fiúi-anyai-leányi kapcsolatokban mutatkozik meg.

Istennek van egy látomása egy nagyobb szeretetben élő emberiségről, amelynek érdekében Ő a Fiát a világba küldi, és meghív a Fia szolgálatába aztán sok-sok másik embert. Egyúttal hitünk szerint minden egyes személyre külön gondja van. Tehát számomra a „kedves fiunk” kijelentés tanúságtétel is arról, hogy jó az egyház, jó úton vagyunk, amikor Isten szeretetét embereken keresztül is szeretnénk megélni.

A 2021-es Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus idején Ferenc pápa tolmácsa volt, s többször felidézte, milyen bensőséges élmény volt személyesen is beszélgetni vele akkor. A Szentatya idei budapesti apostoli látogatásának melyik pillanata érintette meg leginkább?

Ez a hétvége nekem az odafigyelésre volt jó alkalom: azt figyeltem, Ferenc pápa hogyan tudja felvenni a kapcsolatot másokkal, hogyan fordul azokhoz, akik köszöntik, hova teszi a hangsúlyokat a beszédeiben. A legemlékezetesebb a fiatalokkal való találkozása volt, ahogyan az a tizenegyezer fiatal a Papp László Arénában együtt érzett, együtt lélegzett a pápával. És ő engedte ezt, sőt, nagyon segítette, nagyon akarta is, hogy ez a találkozás ilyen módon megtörténjen. Tulajdonképpen azért imádkoztam ott is, hogy minél többen megélhessünk valamit ebből a „kedves fiúi” ajándékból. A pápa gyújtólángja annak a tapasztalatnak, hogy összetartozunk, hogy van Mennyei Atyánk.

A Kossuth téri pápai szentbeszéd fő üzenete az volt, hogy legyünk nyitott kapuk. Hogyan lehetünk azok?

Bennem nagyon megmaradt a pápának az a mondata, hogy senki előtt ne csapjuk be az ajtót. Néha átélem ennek a nehézségét – főleg olyankor, amikor úgy érzem, valaki már nagyon sokszor bejött, mégsem sikerült megérteni egymást, és ez fáj.  És bár vannak helyzetek, amikor be kell látni, hogy valami nem megy, akkor sem mindegy, hogy azt ajtócsapással jelzem-e. Nyitottnak lenni: bízni abban, aki érkezik, keresni, mi közös bennünk. Ferenc pápa ebben nagyon bátor. Arra buzdít, hogy találjunk közös pontokat, ne zárjuk el mindjárt a lehetőségét annak, hogy találunk egyet – talán kevesebbet és kisebbet, mint szeretnénk, mégis olyat, amiben egyek lehetünk. Nyitott kapunak lenni azt is jelenti számomra, hogy nem személyes védművekben gondolkodunk, hogy a sokféle színlelésünknek, bizonyítási kényszerünknek legalább egy kicsit mögé tudunk nézni. A másik gyakran akkor tud hozzánk kapcsolódni, ha azt látja, hogy nem a saját tökéletességünk képzete mozgat. Ha egyre inkább merünk olyanok lenni, amilyenek vagyunk, akkor konkrétabb találkozásokra lesz lehetőségünk, s ezek a nyitott kapuk erősítik, elevenítik az életünket.

Bevallom, sokszor átélem a nyitott kapuktól való félelmet. Amikor a Szentatya ezt a prédikációt mondta, közben azon járt az eszem, hogy Uram, már annyi kaput kinyitottam, nem tudom, jó-e ez így, talán egyiket-másikat ideje lenne becsukni... De Ferenc pápa személyében soha nem a lehetetlenség kihívása érkezik. Sokkal inkább az a felszólítás, hogy legyünk bátrak – épp azért, hogy folytathassuk a jót.


Képek: Kovács Bence