„A kutatásokból az látszik, hogy a Z generáció tagjai érzékenyek a világra, azonnal reagálnak és szeretnének segíteni. Ám sokszor nehezükre esik, hogy ezt a fajta impulzív altruizmust hosszú távon, tudatosan is gyakorolják” – mondta Délczegh Ivetta szociológus, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Társadalomtudományi Karának PhD-hallgatója. Hozzátette: altruizmusuk – sok más tevékenységükhöz hasonlóan – gyakran az online térben valósul meg. A digitális és valós világ összekötésében az idősebb generációk lehetnének segítségükre.
A kerekasztal-beszélgetésen Délczegh Ivetta mellett Vaskó Márton családkonzulens, szociális munkás és Madár Csaba, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat módszertani vezetője vettek részt Pataky Enikő egészségügyi kommunikációs tanácsadó, a „Jól vagyok” podcast háziasszonyának moderálásával.

A generációk közötti együttműködést hangsúlyozta Vaskó Márton is, aki saját tapasztalataiból is merítve kiemelte: a “kütyüzés” mederben tartása komoly gondot jelent a fiataloknak és családjaiknak. Azért is nehéz ez a kérdés, mert jelenleg még nem áll rendelkezésre egy ezzel kapcsolatos, mindentudó szakirodalom. A megoldás az lenne, ha a gyerekeknek minél több lehetőségük lenne kapcsolódni a szüleikhez és a saját kortársaikhoz.

„Az ezredforduló után születettek a legstresszesebbek, miközben a társas támogatás és reziliencia, mint védelmező tényező sokszor nehezen elérhető számukra” – vetette fel Pataky Enikő moderátor. Délczegh Ivetta szerint ezen csak rontott a covid-világjárvány, melynek minden hatása és következménye még most sincs feldolgozva, nincs egy közös értelmezése a történteknek. Az extrovertáltak szerinte a lezárások alatt szenvedtek jobban, most pedig az introvertáltabbaknál tapasztalható, hogy azóta még nehezebben nyitnak a külvilág felé. Emellé társul még a klímaváltozás szorongató ténye, melyet nehezebb megfogni, így egy fiatal kiszolgáltatottnak és tehetetlennek érzi magát a jelenséggel szemben.

Vaskó Márton szerint a legjobb, amit tehetünk a fenti kihívások kapcsán, ha beszélünk róluk: szakmai fórumokon, közösségekben és családi otthonokban. Szerinte fontos lenne, hogy a szülőkhöz, nagyszülőkhöz és tanárokhoz a fiatalok ezen témák mentén is tudjanak kapcsolódni.
„A kisközösségek szerepe felértékelődik” – hangsúlyozta Madár Csaba, aki szerint kevés valódi, nem online közösségben vesznek részt a mai fiatalok. Saját gyerekeinél is tapasztalja, hogy a beszéd, a szóbeli kifejezésmód sokszor nehezebb nekik: írott kommunikációban, csetelésben jók, de beszédben rosszabbak. Ez szerinte hordozhat veszélyeket, például az egyetemi oktatásban, ahol gyakran egy előzetesen elolvasott szöveget kell szóban visszaadni.

A képre kattintva galéria nyílik. Fotók: Czirják Ráhel

 
 

A családból hozott, transzgenerációs nehézségekkel kapcsolatban Vaskó Márton elmondta: ez lehet egy olyan teher is, melyet akár pozitívba is átfordíthatunk, ha új jelentéstartalommal tudjuk feltölteni őket. Példaként két olyan családot hozott fel a családkonzulensi tapasztalatából, ahol mindkét család egy-egy tagja szélsőséges politikai nézeteket vallott és ezt a családok teherként élték meg. Az egyik esetben szélsőjobboldali, a másik esetben szélsőbaloldali eszmék iránt lelkesedett a családtag és erre próbálta rávenni a család többi tagját is. Végül mindkét eset során a kliensek ott törtek meg, amikor önmaguk számára is nyilvánvaló lett: egyikük a nagypapáját, másikuk a nagymamáját féltette. A nagyszülők sorsa iránt érzett aggodalom és szorongás váltotta ki bennük a szélsőséges politikai ideológiák követését. Miután ezt tudatosították, mindkét családban nagy változásokat tapasztaltak otthon: a családtagok már nem akarták a többi családtagot „áttéríteni a jó oldalra”, megoldódott a probléma.


„A terápiás folyamat egyik fő pontja, hogy elkezdünk a kliens családjáról beszélni. Sokan nincsenek tisztában a családi hátterükkel. Amint ez tisztul, az segíthet abban, hogy megküzdjenek a nehéz örökséggel és el tudják helyezni magukat a világban” – tette hozzá Vaskó Márton. „A mai fiataloktól már sokszor mi tanulunk, elsősorban digitális eszközhasználatot, ők ebben sokkal ügyesebbek nálunk. De van, amit csak mi tudunk megtanítani nekik: a családunk történetét. Lehet beszélni arról is, ha valaki hibázott a családban. Ezeket csak a szülő adhatja át a gyereknek” – erősített rá az előtte elhangzottakra Délczegh Ivetta.

Madár Csaba végül a család és a benne élő különböző generációk szerepét emelte ki az idősotthonokban demenciával küzdők ellátásában. „Az egyik eszköz, melyet használunk, az emlékdoboz. Ebbe olyan tárgyakat, fényképeket gyűjtünk a családtagoktól, melyek segítenek felidézni a szép, közös emlékeket a családtagokkal. Többször tapasztaltuk, hogy a demenciával küzdő nagyszülők gyermekei mellett az unokák is egyre inkább bekapcsolódnak ebbe a szép feladatba: ők is hoznak tárgyakat, fotókat így elősegítve a kapcsolódást és a nagyszülők számára a betegséggel való megküzdést.”