Máltai napló

Feri bácsi egy lakótelepi ház 4. emeletén él, néhány hónappal ezelőtt eltörte a lábát és még lábadozik, járókeretet használ lakáson belül. Járása nehézkes, ebből kifolyólag sem tud kimozdulni, nem beszélve a fertőzés veszélyéről. Internettel nem rendelkezik, így ismerősétől hallott a Szeretetszolgálatról, s telefonon érdeklődött a lehetőségeiről.

Elmondta, hogy hetente egyszer szeretne segítséget kérni a bevásárlásban, illetve a gyógyszerei is kifogyóban vannak. Kértem, hogy írja össze a szükséges élelmiszerek listáját és a megbeszélt napon elviszem a lakására. A hústermékek beszerzése nem bizonyult egyszerű feladatnak, három boltot is felkerestem mire meg tudtam venni - ez még a termékfelvásárlás időszakában volt. Azóta minden zökkenőmentesen zajlik, általában egy boltba be tudok mindent szerezni, amire szüksége van.

A patikai ügyintézésnél csodálkozva hallgatta az eRecept felírására és kiváltására vonatkozó információkat, és kétkedve fogadta, hogy tényleg elegendő-e telefonon az asszisztens hölggyel leegyeztetnie a szükséges gyógyszerek nevét és mennyiségét. Telefonbeszélgetésünk végén elkértem a TAJ számát és biztosítottam róla, ha bármilyen gond lenne a kiváltás során jelentkezni fogok. Erre szükségem is volt, mivel Feri bácsi több gyógyszere nem volt készleten és felvetődött a kérdés, hogy másikkal helyettesíthető-e. Felhívtam és tételesen leegyeztettük melyiknél mit tart megfelelőnek. A gyógyszertári asszisztens türelmesen és megértően hallgatta végig a beszélgetést és annak megfelelően állította össze a csomagot.

Érkezés előtt minden alkalommal telefonon jeleztem számára a bevásárlás összegét és megbeszéltük, hogy váltópénzt kell-e magammal vinni. A máltai egyenruhát látva mindenképpen bizalommal fordult hozzám és a nyugtatömb aláírását követően még a védőtávolság betartása mellett hosszabb ideig beszélgettünk.

Az egyedülálló embereknek a külvilághoz a legfontosabb kapocs egy másik ember személye. A magányossága abból is látszott, hogy akár órákig is elbeszélgetett volna úgy, hogy ő az ajtón belül a járókeretére támaszkodik, míg én a lépcsőházban álldogálok.

Magdi nénit mi hívtuk fel első alkalommal, jelezve, hogy egy közös máltai önkéntesünk kérte, hogy segítsük neki a mindennapjait. Nagyon megörült és utólag bevallotta, hogy elég nehezen állt rá arra, hogy segítséget kérjen. Nem szeret kérni, eddigi élete során is hozzászokott már ahhoz, hogy ellátja magát, de a mostani helyzetben máshogy kellett hozzáállni.

A belvároshoz közel eső utcában lakik, ami jól megközelíthető autóval és gyalogosan is. Önkéntesünk megosztotta velünk azt az információt is, hogy a néni nagyon kedves, a világhoz nagyon pozitívan áll és vallásos személy. Első találkozásunkkor a bevásárlást vette igénybe, s igyekeztem körültekintően felmérni, hogy van-e esetleg valamilyen érzékenysége (laktóz, glutén), vagy más egészségügyi problémája, amit fontos szem előtt tartanom.

Lediktálta mire lenne szüksége és mindenben nagyon szerény volt: „ha nem találnak, nem kell máshova elmenni, nem akarom az idejüket rabolni, biztosan más fontosabb dolguk is akad, mint hogy ennyi időt rám szánjanak”. Ehhez hasonlót biztosan hallottatok már Ti is, akik az idősebbeknek segítetek a mindennapokban. Ez mosolyt csalt az arcomra és miközben a nyugtát és a fizetést rendeztük, megnyugtattam, hogy szívesen teszem, nagy szeretettel jövök minden alkalommal és „tessék megnyugodni, hiszen én is nagyon szeretek beszélgetni”.

Igaza volt önkéntesünknek, egy csupa szív nénit ismertem meg, akit a hetek alatt egyre inkább a szívembe zártam. A védőtávolság tartása mellett minden alkalommal mesélt az életének egy szakaszáról és ez csak megerősít abban, hogy micsoda élettapasztalattal és bölcsességgel rendelkeznek a szépkorúak. Mivel tájékozott az internet használatában, így javasoltam neki, hogy nézze minden nap facebook oldalunkat, ahol vallásos gondolatokat, cikkeket, dalokat, filmeket osztunk meg.

És vajon mi, mit kapunk tőlük egy-egy találkozás alkalmával? – jó szót, őszinte mosolyt, rengeteg dicséretet, tanúbizonyságot a mérhetetlen hitükről és egy-egy élettörténetet. És a kimondatlanul is „elhangzó” szavakat: találkozunk még?

Felvetődik bennem a kérdés: vajon elég időt töltünk-e velük, közöttük, vagy erre nem jut idő a felgyorsult világunkban, ahol hétközben a munka, család, hétvégén a fesztiválozás, élmények gyűjtése tölti ki időnket.

Vajon tényleg egy ilyen krízishelyzet kell ahhoz, hogy jobban odafigyeljünk egymásra, megtanuljuk értékelni a másik embert és odaadjuk számára az egyik legértékesebb kincsünket: az időnket.

Kozma Imre atya gondolatai mindig aktuálisak:

„Annyit ér az életünk, amennyi áldozatot tudunk hozni egymásért”

a Bajai Csoport munkatársai:

• Csovcsity Claudia
• Pálmai Emőke
• Maros Beáta